Karácsonyi kívanság /Befejezett/

Karácsonytól Valentinig (extra rész) 18+

Adam és Aibel Karácsony óta boldogok egymás mellett. Utóbbi megkapott mindent, amire vágyott, de van mikor már ez sem elég, és a szerelmesek ünnepe nem vacsorát és virágot hoz, hanem valami különlegesebbet.

♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡

Száj húzogatva álltam a szekrényem előtt, ami nem volt túl nagy. Ám most mégis úgy éreztem, mintha a világ összes ruhája nálam lett volna, csakhogy ne tudjam kiválasztani, mit is szeretnék. Felemeltem a kezemet, majd visszahúztam, mert képtelen voltam dönteni. Vagy nem is akartam? Már a gondolattól szégyenkezni kezdtem, de egyszerűen nem vágytam erre az estére. Nem akartam moziba menni, étterembe. Én vetettem fel az ötletet, tudtam jól, de ahogy közeledett a Valentin nap, annál biztosabb voltam benne, hogy nem akarom. A gond nem a partneremmel volt, mert a világ legcukibb pasijának szobájába sikerült beköltöznöm a karácsonyi időszakban. Aibel az a férfi, akire már kamaszkorom óta vágytam. A humora kellemes, nevetése érzékébresztő, esze éles, teste kifejezetten izgató. Nem rohan, nem akar elkapkodni semmit. Elmondta mit szeretne: egy párt, akivel jól érzi magát, akinek nem a testiség körül forognak a gondolatai.

Ahogy eszembe jutott gyönyörű szeme, illata, ismét éreztem a vágyat, amit már jóideje. Azóta, hogy tisztába lettem az érzéseimmel. Azzal, hogy szeretem, vele akarok lenni, de magát a vallomást még halogattam. Nem tudtam hogyan kezdjek neki. Hogyan lehet elmondani, hogy ő a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam? Akinek a látványától a szívem, testem remegni kezd? Azt, hogy szeretkezni akarok vele, de ne tűnjek rámenősnek? Hetek teltek el karácsony óta. Rengetegszer találkoztunk, de nem léptünk tovább. Teret engedtem neki, annak, hogy olyan udvarlási szakasza legyen, amit ő szeretne.

– Oh, te még ruhátlanul? – csapta ki az ajtót szobatársam, és két másik barátom. Leslie felé fordultam, aki vidáman vigyorgott rám barna tincsei alól, amire egy mosás már ráfért volna. Arca kipirult, mert a kinti hidegből érkezett, ahogy Fred és Walsh is. A két fiú ikrek voltak, de nem igazán hasonlítottak jobban, mintha sima testvérek lennének. Fred fején fekete hajkorona ült, Walshén szőke és göndör. Egyedül barna szemük, szájuk íve, és szeplőik elhelyezkedése tanúskodott arról, hogy testvérek.

– Még gondolkodom – hümmögtem, miközben visszafordultam a szekrény irányába.

– Ha engem kérdezel – szólalt meg Fred mély hangja –, inkább a ruháitoktól kellene megszabadulnotok – nevette.

– A bátyónak igaza van – értett egyet Walsh. – Már lassan két hónapja együtt vagytok, és nem jutottatok ágyig.

– Feküdtem az ágyában – morogtam kelletlenül.

– Akkor nevezzük nevén a dolgot – vágott közbe Leslie –, dugnotok kéne. Cukik vagytok, meg minden, de te lassan levakarod a falat.

– Szeretem őt – mondtam ki azt, ami bennem dobolt.

– Akkor meg pláne – válaszolta azonnal Fred.

– Nehéz terep ez nekem – sóhajtottam, miközben leültem az ágyamra, és barátaim felé fordultam, akik becsukták maguk mögött az ajtót, majd a szemközti ágyra ültek le szorongani. – Voltam már szerelmes – magyaráztam tovább –, de ez mégis más – hümmögtem.

– Inkább már felnőtt érzések – bólintottak az ikrek egyszerre, amin elmosolyodtam.

– Nem akarom elrontani – vallottam be. – Egy-két dolgot leszűrtem a félmondataiból, és a húga szavaiból, hogy eddig igen fura pasikkal hozta össze a sors. Nem akarok én is az egyik lenni! – fakadtam ki. – Az egyetlen akarok lenni! És igen, le akarok vele feküdni, de félek is, ha felhozom, esetleg én is ugyanabba a skatulyába kerülök, mint a többiek!