Karácsonyi kívanság /Befejezett/

Negyedik fejezet

- Hű tesó, te jól vagy? - kérdezte meg hangosan a húgom, miközben én azon voltam, hogy fél tucat pirítóst jó vastagon megkenjek nutellával. Megrezzentem, de igyekeztem a hangjából áradó meglepetést, enyhe szarkazmus keverékét kirekeszteni.

- Teljesen - feleltem, majd a sütő felé nyúltam, ami ismét kidobott két toast kenyeret. Értük nyúltam, de elhamarkodott döntés volt, mert megégettek az ujjamat. - A picsába! - szitkozódtam, majd óvatosabban közelítettem meg a reggelinket. Mikor a tányéron voltak, ismét vastagon kentem meg őket a cukros borzalommal. Szerintem én vagyok az egyetlen a világon, aki utálja ezt a túlárazott, túlédesített vackot.

- Kételkedek benne - állt meg Eva mellettem. Felsandítottam rá. Kócosan nézett le rám, de nem is ez zavart, hanem az az egy szál selyem, vállpántos, természetesen fekete, rózsaszín pöttyös, térd fölé érő hálóing.

- Nem vagy túlöltözve - jegyeztem meg.

- Te viszont igen - nézett végig rajtam. Már felvettem az aláöltözetet, vastag zoknit és pulcsit. - Mindezt reggel nyolckor, és nutellát kenegetsz a pirítósra, amit utálsz. - Éreztem, hogy, vörösödni kezd a fülem.

- Dolgom van ma - mondtam csendesen, miközben a tányérra tettem az utolsó két szelet kenyeret, majd betettem újabb kettőt a pirítóba. A kész tányért egy bögre mellé toltam, amiben meleg, vaníliás tej gőzölgött.

- Miért van az az érzésem, hogy ez nem az enyém - mutatott a tányérra. Nem néztem rá, konokul a fehér, konyhai gépünket figyeltem, amim világított a lámpa, jelezvén, hogy éppen üzemel.

- Mert nem a tied - motyogtam.

- Hogy volt az a nem pesztrálom a szobatársamat dolog? - horkantott fel.

- Adam jófej, oké? - csattantam fel kicsit. Az előző nap olyan jól sikerült, hogy még órákig sétáltunk sötétedés után is az adventi vásárban. Nevettünk, beszélgettünk, enyhén becsíptünk a forralt bortól. Itthon vihogva kezdtünk el játszani, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy a vállamra dőlve elaludt. Meghökkenve figyeltem arcát, azt, hogy álmában is mosolyog. Jólesett a közelsége. Nem mertem mozdulni sem, csak akkor, mikor már elzsibbadtam. Édes hangon kért elnézést, mert párnának használt, majd az ágyáig támolygott el. Mondani vágytam, hogy nem bánom, de nem mertem megszólalni. Hagyni akartam aludni, így éjfél magasságában én is elköszöntem. Furálták a guildben, de nem bántam. Letettem a gépemet, hogy a sötét plafont bámuljam, és szuszogását hallgassam a sötétben. Sokszor néztem felé, miközben azt kívántam, bár közelebb lélegezne hozzám.

- Bejön, mi? - hajolt bele az arcomba húgom. - Nem csodálom - nevette -, tényleg jó pasi.

- Nem tudom, miről beszélsz - feleltem csendesen, miközben sajtkrémmel megkentem a saját szeletkéimet is.

- Tudod tesó - támaszkodott a vállamra ‐, más lehet, elhiszi, de én kizárt. - Utáltam, hogy ilyen jól ismer. Egy csípős választ akartam adni, mikor is beviharzott a konyhába Adam.

- Jó... - Hangja elakadt. Ránéztem. Húgomat bámulta igen meglepetten. A világ legidiótább emberének éreztem magam, mert reggelit készítettem neki. - Biz' Isten rád nézek és megfagyok! - Ez volt az a mondat, amire én horkantva felröhögtem, húgom meg sértetten felhúzta az orrát. - Oh, az az enyém? - csillant fel Adam szeme, ahogy meglátta a rakás, vastagon megkent pirítóst.

- Aham - bólintottam. - Vaníliás tejjel.

- Félre - tolta el a húgomat, akinek akkorára nyílt a szeme, hogy azt hittem, kiesnek a szemgolyói a helyéről. Arrébb lépett, miközben azt figyelte, hogyan veti rá magát a reggelire Adam.