Karácsonyi kívanság /Befejezett/

Ötödik fejezet

Lehunyt szemmel feküdtem az ágyamban. Még igen korán lehetett, mert mikor kinyitottam a szememet, még alig-alig világított be a nap a függöny résein át. Ezért visszacsuktam pilláimat, de aludni már nem tudtam. Egyre csak a korcsolyázás járt a fejemben. Az, ahogyan öleltem, ahogy nevetett. Minden érintése kedves volt. Hangja édes. Bármit, amit mondott érdekesnek bizonyult. Évek óta először jól éreztem valakivel magamat. Nem kellett a számítógép, az okostelefon. Nem lógtam a guilddel kitalált helyszíneken. A valóságban voltam egy hihetetlen édes fiúval. Nem akartam eljönni a tó mellől. Szerettem volna ottmaradni, de Adam fázott. Így hazajöttünk, de ő még lefekvés előtt megkérdezte, hogy elmegyünk-e még. Mit mondhattam volna erre? Hisz vele szerettem volna lenni. Annyira örült, mikor igent mondtam, hogy megölelt. Annyira forrónak, annyira különlegesnek éreztem ölelését, hogy arra vágytam egy pillanatig, ne érjen véget ez a perc soha.

Végül elengedett, vidáman bújt ágyba, és aludt el percek alatt, de engem elkerült az álom sokáig. Mikor értem jött sem tartott sokáig. Folyamatosan Adamen járt az eszem. Azon, hogy mi benne annyira különleges, ami egyszerűen vonz. Újra láttam a mosolyát, hallottam a nevetését, így rájöttem, hogy ő maga a csoda, ami nekem kijutott ezen a Karácsonyon.

Elpilledtem, ismét a jégen siklottam vele kéz a kézben. Boldognak éreztem magam, ahogy hozzá simultam, talán fel sem akartam volna ébredni, ha egy hang össze nem töri az álmomat. Kissé ijedten pattant fel a szemem, miközben halk szitkozódás támadt a szobámban, majd valami hangosan koppant a padlón.

– Mi a fene ez? – nyögtem álmosan.

– Ne haragudj! – szabadkozott Adam. – Nem kapcsoltam ki a netemet, és hívtak. – Hallottam, hogy kimászik az ágyból, majd kisiet a szobából.

A hátamra fordultam, bár a szememet nem nyitottam ki. Fáradtnak kellett volna lennem, de nem igazán voltam. Ébren akartam lenni, mert Adam mellettem volt. Minden szabad percemet vele szerettem volna eltölteni. Egy pillanatra engedtem a vágynak, hogy elképzeljem, milyen lenne, ha ő és én közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Vajon akkor is úgy ölelne, mint a tó jegén? Akkor is nevetne rám? Vagy ebben az esetben már másképp viselkedne? Megeshet ugyanúgy, mint a legtöbb fiú eddigi életemben. A gondolatra elkomorodtam. Nem volt problémám a szexszel, azzal már annál inkább, ha csak ebből állt a kapcsolatom valakivel. Nem kell gyertyafényes vacsora, naplementébe sétálás. Csak együtt töltött, minőségi idő. Amit most megkaptam alkalmi szobatársamtól, de a bennem cikázó érzések többre vágytak, amitől elszomorodtam.

– Aibel! – vágódott ki a szobám ajtaja. Egy kicsit össze is rezzentem. – Esik a hó! – kurjantotta olyan örömmel a hangjában, mint kisgyerek teszi az első hó láttán.

– Szokott – morogtam vissza.

– De Aibel! – trappolt felém, majd lenyomódott a matracom széle. Kinyitottam a szememet. Adam felettem térdelt. Fültől fülig mosolygott. Tekintetében nyoma sem volt a fáradságnak, az izgatottság csillogott gyönyörű szemében. Máskor sötétkék szeme szinte szikrázott, annyira boldog volt egy errefelé hétköznapi dologtól. – Azt mondtad, hogy a fagyos hó nem jó hógolyózni! – magyarázta lelkesen. – De ezzel lehet, ugye? – mutatott az ablakom felé.

– Amennyiben nem fagy meg azonnal – bólintottam.

– Akkor menjünk ki! – lelkendezett tovább, mire a szemem kikerekedett. Azt hittem, viccel, de ahogy sugárzó, kérlelő arcát néztem, rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolja.

– Hógolyózni? – értetlenkedtem kicsit.

– Igen! Igen! Igen! – bólogatott hevesen.

– Ugye tudod, hogy meg leszel mosdatva? – villantottam rá egy gonosz vigyort.