Az utolsó szikla - novella

***1***

– Azért bámultok rám, mert lány vagyok, vagy azért, mert szégyellitek a mocskos ruhátokat?

Némán néztük a kocsmapultnál álló vendéget. Borvörös csuklyája alól gesztenyeszín fonat bukkant elő, arcának porcelánfehérsége átsejlett az árnyékon. Szeme élénken megvillant, ahogyan végigmért bennünket. Bizonyosan szánalmas látványt nyújtott riadt ábrázatunk. Mind tudtuk, hogy ahol egy nő megjelenik, ott hamarosan kitör a botrány. Apám azt tanította, legyek velük udvarias, különben tömlöcbe vetnek. Nagyot nyeltem, mert eszembe jutott, hogy tegnap éjjel igazán udvarias voltam egyikükkel, aki azt állította, nem a királynő katonája.

Átvert... pajzsos volt – hasított belém a gondolat. – Hogy a jég hűtené le azt a felhevült véremet!

– Van itt bárki, akinek néha megered a nyelve? – csendült fel ismét a vendég hangja.

Nekem a kéj mámorában bizony elég gyakran megered. Remélem, az éjjel nem beszéltem sem származásomról, sem férfitársaim trónfosztási tervéről – töprengtem, mire az öreg megszólalt a pult mögött.

– Miben segíthetünk, leány? – Kifejezetten okosan tette, hogy leányként utalt rá. A pajzsosok múlhatatlan ifjúságba vetett hitének megsérte könnyen tömegmészárlásba torkollhat.

– Egy férfi kell nekem – felelte a vendég.

– Különös kívánság ez, de meglátjuk, mit tehetünk.

– Egy bizonyos férfi kell. A neve Aton – mondta ki, mire megkönnyebbült sóhaj tört fel a jelenlévők torkából. Az enyémből kivéve.

Felálltam, és lassan megközelítettem a pultot, utolsó vacsorám ízét érezve a számban; ürüt kérjek majd, vagy fürjtojást? Tudtam, egy lehetőségem maradt, a sármommal kell levennem a lábáról ezt a lányt – és a többi katonát is, akik bizonyosan odakinn várnak rám a béklyóikkal.

A kocsmába, a bajtársias viselkedés bizonyítékaként, ismét visszatért a harsány élet.

– Miben szolgálhatom a királynő küldöttét? – üdvözöltem a vendéget színpadiasan meghajolva.

– Nem a királynő küldött – felelte, és még jobban fejébe húzta a csuklyát. – A magam nevében érkeztem. Nekem kell segítség.

– Talán bűvös varázskardom híre hozott ide? – Felvontam a szemöldököm a szobákhoz vezető lépcső felé biccentve. – Állok rendelkezésedre.

– Nem ágyas kell.

– Rendben, akkor hát miben segíthetek neked, leány?

Válasz helyett a köpenye alá nyúlt. Nem a pajzsosok avartarka ruházata villant elő alóla, de nem is tűnt vigaszra szoruló parasztlánynak. Kék lovaglóruhát viselt, nemesi öltözetet. Tenyérnyi érmét vett elő, látványától kihagyott egy ütemet a szívem.

– Mit ír? – kérdezte egészen közel tolva hozzám a kezét.

Remegve vettem át a súlyos kavicsból faragott érmét; úgy nehezedett a markomra, akár az ólom. Bizsergett a tenyerem, ahogyan szorítottam. Kétségkívül Baralgó-völgyi kőérme volt.

Az utolsó kőérme.

Az örökségem, ami elvezette őt hozzám.

Meg kellett őriznem a higgadtságom.

– Fogalmam sincs, mi áll rajta – közöltem hidegen, mire közelebb húzódott hozzám, éles pengét feszítve az oldalamnak. Megcsapott a gyöngyvirág édes illata, ami csak a palotakertben nyílik. Az élesen rám villanó mézbarna szempár halálos volt a magamfajta csibészek számára. A lány nem akarta felfedni kilétét, ahogyan én sem. Kiváló kezdete volt ez egy szilárd, bizalmon alapuló barátságnak.