Az utolsó szikla - novella

***2***

Már jóval pirkadat előtt a kocsma előtt várakoztam. Magamhoz képest meglepően könnyedén hagytam el a szállásom, pedig ezúttal nem kellett menekülnöm. A tavaszi hajnalköd nedves, csípős szalagként tekeredett körém; összehúztam barna köpenyem.

Egyre közeledő, egyenes ritmusú léptek csattogtak mögöttem a nedves macskakövön. Pajzsosok! – futott végig bennem a gondolat. – Nyugalom, nem érted jönnek, hiszen nem árultál el semmit...

– Fordulj meg! – hallottam az utasítást, és ha nem akartam nyílvesszőt a hátsómba, nem tehettem mást, hát megfordultam. A ködcsomóból öt avarszínű ruhát viselő lány vált ki. Szoros fonataiktól megfeszültek gyönyörű, markáns arcvonásaik. Kardok, íjak, pajzsok csüngtek rajtuk. Legvonzóbb tulajdonságuk mégis a hatalom volt. A vezetőjük lépett elő, feketével kihangsúlyozott szeme világított a pirkadat első csíkja alatt.

– Le a csuklyát!

Szélesen mosolyogva eleget tettem az udvarias kérésnek. Előbukkant sűrű, fekete hajam és kétnapos borostám, amiért rendszerint rajongtak a lányok és a tehetős hölgyek.

– Aton – üdvözölt a katona. – Attól tartok, ezúttal komolyabb bajban vagy, mint a kártyacsalás vagy a lopás. Ki kell hallgatnunk.

– Mit követtem el? – kérdeztem színlelt magabiztossággal, reszkető gyomorral.

– Egy okos, fiatal, ám erkölcstelen leány némi zavargásról, felbujtásról jelentett nekünk. Szeretnénk meghallgatni, mit tudsz.

Futni. Azt gyorsan tudok.

Beszívtam a levegőt, hogy kedvesen elbeszélgessek velük, ám mielőtt megszólalhattam volna, egy nyílvessző suhant el a  fejem mellett, és a parancsnok mögött álló lány nyakába fúródott. Élesen csörrentek a fémek, ahogyan a katona a földnek csapódott. A támadás a tető felől érkezett, és mire a többiek előrántották a fegyvereket, újabb nyílvessző suhant feléjük. Ezúttal egy fémpajzsról pattant vissza.

Hősiesen elrejtőztem az üres boroshordók mögött, és alighogy elhelyezkedtem, két csizmatalp érkezett mellém; sáros víz loccsant az arcomba. Nola. Borvörös köpeny libbent, hosszúkás kard villant, majd mint szirmait bontogató virág, a lány úgy forgott a hajnalpír sugarai alatt.

Pengéje két pajzsost taszított a földre, míg a harmadik visszaverte kardjával a csapást. Éles csörrenés, váratlanul előbukkanó tőr, és a pajzsos a földön terült el.

A parancsnok közeledett a hercegnő felé, de kardja széles ívben repült elém a csattanás után. Bátorságra lelve felkaptam, megugrottam, és a hátának szorítottam, míg Nola elölről feszítette nyakának a sajátját. A pajzsos gyors mozdulattal kicsusszant a pengék közül, és eliszkolt a palota felé. Mielőtt bármit mondhattam volna, Nola rohanásra ösztökélve karon ragadott. Kiváló ötlet volt, mivel a parancsnok kisvártatva még több katonával eredt a nyomunkba.

Szűk utcákon szaladtunk végig. A piactér ébredezett, éppen álltak elő az árusok szekereikkel, lovaikkal. Az asztalokat takaró ponyvákról asszonyok rázták le a harmatcseppeket.

A pajzsos sereg egyre közeledett. Nola a piactér végében megragadott egy tyúkketrecet, és a fal tövébe állította. Repültek a tollak, a madarak elégedetlenkedve kopogtatták a rácsot. A kofa sipákolt, de amikor megvillantottam kezemben a kardot, odébbállt. Hasznos holmi – állapítottam meg, és mire felocsúdtam az elért hatás mámorából, Nola már a kőfalon térdelt.

– Gyerünk – szólt rám a ketrecre helyezett faláda felé bökve.

Illedelmesen bólintottam az árus felé, majd a lány nyomába eredtem. Átszaladtunk a nedves bozótoson, aztán keresztül a mezőn, amíg el nem értük az erdőszéli magas fákat. Ott megálltunk, hogy kifújjuk magunkat.

– Itt már nem fognak keresni – zihált Nola. – Azt gondolják, a Zugban rejtőzöl, vagy a folyóparton.

Rendszerint ott találtak meg, ebben igaza volt. Mindent tudott rólam, és ez megrémített.

Hátracsusszant fején a csuklya, barna fonata ziláltan omlott szét. A lombokon keresztülhasító fény megvilágította kifinomult, mégis vadóc vonásait. Szemében szomorúság és izgatottság csillant. Gyönyörűnek találtam, izgalmas mélységekkel. Amikor észrevette, hogy őt fürkészem, megrázta magát, és visszarántotta fejébe a csuklyát.

– Ha gyorsak vagyunk, a nap közepére elérünk a hegy lábához – mondta, azzal előre tört.

– Várj. – A karja után kaptam. Levél szállingózott a köpenyére, lesöpörtem a válláról. Belenéztem a kíváncsi szempárba, és önkéntelenül elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. – Jó reggelt.

Nola arcára halvány mosoly kúszott, amit azonnal el is fojtott.

Némán haladtunk az ösvény melletti csapáson, amit vaddisznók, őzek vájtak maguknak. Nem akartunk az úton menni, nehogy találkozzunk valakivel. Engem azonban egyre jobban érdekelt ez a szemtelenül merész fiatal lány, akiben családom vére csörgedezett, de a kérdéseimre tömör, semmitmondó választ adott. Leggyakrabban nem is felelt.

Ritkultak a fák, a földből egyre több helyütt szikladarabok álltak ki. Messze volt a hegyláb, mégis jócskán a kövek birodalmában jártunk. Otthonos érzés ragadott el, pedig sok éve már annak, hogy azon a vidéken jártam. Megborzongtam a feltörő szörnyű emlékektől, de elhessegettem a képeket. Ez már nem ugyanaz a hely volt, amióta Nola anyja gondoskodott róla, hogy az enyészeté váljon. Forró düh cikázot végig a testemen. Lehajoltam, hogy megérintsek egy mohával fedett szikladarabot. Megynyugtatott az ujjaimba kúszó hűvös nedvesség. Az érme közelségétől, és mert a fogadóban felébredt a közel húsz éve szunnyadó adottságom, megéreztem a karomba áramló erőt. Tenyerem bizsergett, de ekkor Nola talpra rántott, és maga felé fordított. Metsző tekintete az enyémnek feszült.

– Mit művelsz? – rivallt rám. – Tartogasd az erőd a barlangra!

Nem vitáztam vele, mert még mindig az adottságom újjáéledésének hatása alatt álltam. Elindult, én pedig megdörzsöltem a csuklóm utolsó pillantást véve a mohás darabra, majd követtem őt tovább.

Lombos szakasznál álltunk meg, hogy együnk néhány falatot. Nola velem szemben ült egy rönkön, míg én vastag fatörzsnek dőlten, terpeszkedve falatoztam.

– Nem érzed késznek magad az uralkodásra? – kérdeztem váratlanul.

– Nem. – Tekintetét őszinte volt és nyílt; félelemmel és valamilyen különös fájdalommal teli. Vágytam rá, hogy megtudjak többet róla, hogy beszélgessek vele, de Nola nem kívánt szót váltani. Egyszer csak felpattant, összeszedte az ölnyi batyut, visszaügyeskedte a köpenyébe varrt zsebbe, majd meglódult. Sietnem kellett, hogy tartsam vele a lépést.

***

A novella folytatódik.

Köszönök minden csillagozást, hozzászólást.

Ha szeretnétek többet tudni rólam, követhettek TikTokon, Instán vagy Facebookon.

https://www.tiktok.com/@darvaspetra

https://www.instagram.com/darvaspetra_/

https://www.facebook.com/darvaspetra

***

Az illusztrációként felhasznált képek a Pinterestről származnak.