Az utolsó szikla - novella

***3***

A végeláthatatlan séta közben csak a talpam alatt elpattanó gallyak és a kavicsok ropogását, a madarak énekét és a saját kérdéseimet hallgattam, mert Nola továbbra sem kívánt megszólalni. Bennem viszont felmerült egy újabb kérdés. Eltökéltem, hogy ezúttal nem maradok válasz nélkül. Hangosan a földre roskadtam, fájdalmasan Nola nevét kiáltva.

Visszafordult és odaszaladt hozzám. Letérdelt mellém, a csuklya hátralibbent a fején; fonatából elkóborolt tincsei kacéran lengedeztek körülötte. Megragadta a csizmám, hogy lerángassa a lábamról, mire a nyakához feszítettem a kardot.

– Nincsen semmi baja a lábamnak, viszont felelned kell a kérdésemre.

Egy szempillantás alatt kicsavarta kezemből a fegyvert, és a földre taszított. A sáros avar  ismeretlen ízvilága eltömítette a számat.

– Nincs időnk játszadozni – morogta a hátamon térdelve, és az orrom előtt földbe döfte a kardot. 

– Én csak egy dolgot szeretnék tudni – erőlködtem, köpködve számból a sarat és az avart.

– Eleget tudsz.

– A királynő küldött, mert beteg, igaz?

– Hallgass!

– Most tudtad meg, hogy apád kvalita volt – hadartam tovább. – Anyád kénytelen volt elárulni, hogy a te kezedben az érme elvezet az utolsó kvalitához, mert ha életben akar maradni, szüksége van a barlang mélyén élő lanthúrra, és mindketten tudjuk, hogy...

– ... csak te vagy képes kettéválasztani a sziklát – fejezte be helyettem, azzal elengedett, és lassan felállt. Lehorgasztotta a fejét.

Én is felemelkedtem a földről, fájdalmasan simítva a vállamat; sáros köpenyemről leperegtek az apró kavicsok. Odaléptem hozzá, és az álla alá illesztettem az ujjam. Olyan puha és sima volt a bőre, hogy attól féltem, koszos, érdes ujjammal karcot ejtek rajta. Finoman emeltem fel a fejét, és megvártam, amíg megtisztel mézszínű pillantásával.

– Meg is olvaszthatom a sziklát, ha azt szeretnéd – suttogtam.

– Elég, ha rést nyitsz rajta.

– Amit csak kívánsz.

Elemeltem a kezem és köhintettem; elvontuk a tekintetünket egymásról. Úgy véltem, indulhatunk, és ennek nyomatékot adva felkaptam a földről a kardot, és a derékszíjamba csúsztattam.

– Az apám, a király rájött a viszonyra – szólalt meg Nola hűvösen, mozdulatlanul. – Mindig is tudta, hogy egy kvalita nemzett; egy kvalita, akit az anyám szeretett. Az apám kényszerítette arra, hogy kiirtsa a néped, különben elárulta volna, hogy félvér vagyok, ez pedig az életembe került volna, hiszen világunk alaptörvényébe ütközik a létem. A király kegyetlen ember, de ezt magad is tudod. Magasföld, ahol a férfierő áll mindenek felett, belenevelte a keménységet.

– Nem lehet könnyű háttérbe húzódva élni Hangavölgy királynőjének férjeként, holott Magasföldön király lehetne – jegyeztem meg.

– Másodszülött fiú, mi más lehetett volna a jussa? – mondta, majd mélyet sóhajtott. – Ha anyám meghal, engem megölnek, hogy egyezség léphessen fel Magasfölddel, melynek értelmében megfordulnak az arányok Hangavölgyben. Ugyanaz történne, mintha korábban kiderült volna a királynő csalfasága... trónfosztás, megszűnne az utolsó női királyi vérvonal.

– Mi, férfiak lennénk erőben – villantottam ki a fogam örömteli felismerésemben, majd újabb gondolat hasított belém, ami lehűtötte a kedélyem. – Te és a királynő pontosan tudjátok, hogy a férfiak lázonganak, és ezt éppen a király maga szervezi. A lanthúr... A királynő nem beteg. Nem anyád életét kell vele megmentened, hanem a királyét elvenned... 

Nola nem szólt, de nem is volt rá szükség. A király az egyetlen személy, akinek vezetésével az évszázadok óta uralkodó női erőt végre férfierővé fordíthatnánk, de én azután is csak álarc mögött létezhetnék. Egyetlen lehetőségem maradt a boldog, nyugodt életre: elhajózom a messzi Avarországba, ahol férfi és női erő egymás mellett él. Ahol nem kell bujkálnom többé.

Némaságunkból lassú taps rázott fel. Férfi közeledett felénk; barna bőrből varrt hosszúszárú csizmája és a vért alatt viselt bőring elárulta kilétét: ő a magasföldi katonák vezetője. Ritmusosan csapta össze őzbőr kesztyűbe bújtatott kezét. Arcáról gúny tükröződött. Nolával megmoccantunk, mire több katona jelent meg a bokrok felől, körbekerítve minket.

– Úgy látom, valaki szeretné megakadályozni a törekvéseinket. – A parancsnok széles vigyorral címezte Nolának a szavait. – Rendkívül bájos volt a beszélgetésetek, és érdekfeszítő mindez, amit megtudtunk rólad, hercegnő. Úgy gondoljuk, remek alkalom ez arra, hogy a világ törvényei értelmében kivégezzünk téged. No és persze a szánalmas segítőd is, aki szintén hatalmas zsákmány.

– Én is örülök, hogy újra látlak, Berton – üdvözöltem, szorosan markolva a kardot, hogy izzadt tenyeremből ki ne csusszanjon.

A vezér a földre köpött. Álltunk, és feszülten vártuk, mit tesznek velünk. Nola szeme cikázott a férfiak között, keze alig észrevehetően a köpenye alatt matatott. A szívem hevesen dobogott. Tudtam, hogy a magasföldiek sosem kegyelmeznek.

Megtudták titkunkat a vérünkről.

Tudomást szereztek a királynő tervéről.

Ez egyet jelentett: meg kellett halniuk – és ezt Nola is tudta. Hangosan, elszántan zihált mellettem, majd két dobókést rántott elő a köpenye alól, és elhajította őket. A homlokukon eltalált férfiak bezuhantak a bokrok közé. Egy szívdobbanásnyi idő után a többi egyszerre rohant meg minket.

– Mögém! – utasított Nola. Néhány hosszú lépéssel mögéje húzódtam, és hátamat a fatörzsnek préseltem. A hercegnő gyorsan forgott, még a csizmájából is éles pengéket rántott elő. Varázslatos látványt nyújtott a zöld lombok között pörgő bíborszín, ahogyan a fénycsíkszerűen fröccsenő vérrel keveredik.

Sosem öltem még embert, de el kellett ismernem, hogy amit ez a lány művel a pengékkel, az művészet. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt alaposan fejbe vágtak.

***

A novella folytatódik.

Köszönök minden csillagozást, hozzászólást.

Ha szeretnétek többet tudni rólam, követhettek TikTokon, Instán vagy Facebookon.

https://www.tiktok.com/@darvaspetra

https://www.instagram.com/darvaspetra_/

https://www.facebook.com/darvaspetra

***

Az illusztrációként felhasznált képek a Pinterestről származnak.