Az utolsó szikla - novella

***4***

Arra eszméltem, hogy a hajamnál fogva térdre rántanak. A kezem kötéllel szorították hátra, moccanni sem bírtam. Nola velem szemben hátrafeszített csuklóval hasalt a földön. Hátán egy medve méretű, vérző katona térdelt. Berton köztünk állt, és vértől pirosló fogsorával rám vicsorgott.

– A hercegnőt elvisszük a palotába, te viszont túl nehéz vagy, így sajnos csak a fejedet vihetjük magunkkal.

Röhögve megemelte a kardját, mire Nola felsikoltott, de hiába küzdött, nem tudta magát kiszabadítani. Az engem tartó férfi odavonszolt a farönkhöz, és rászorította a fejemet.

– Várjatok – kiáltottam izzadtan és remegve, amikor a vezér meglendítette a kardját. – Kérlek, hadd öleljem át a fát közben... A természet gyermekei vagyunk mind, utolsó kívánság jogán ez jár nekem.

Berton véres nyálat köpött az arcomba, a kötelet mégis levágta a csuklómról. Mindig bíztam a magasföldi férfiak ostobaságában.

Megkönnyebbülten öleltem át a rönköt, és a tövében matattam. Megéreztem a hűvös kövek felületét, és abban a sóhajtásnyi időben, amíg a parancsnok újra megemelte a kardját, a fejemben eggyé váltam a talajjal érintkező összes kaviccsal, szikladarabbal, a föld mélyén húzódó kőzetréteggel.

Lüktető tenyerem alatt megtört a talaj, mire Berton alatt szétnyílt a föld. A férfi ordítva zuhant bele a keskeny, mély szakadékba; nyomában kövek gördültek. A fejemet feszítő katona is oldalra esett, amikor megremegett a föld. Kőtörmelékek örvénylettek körülötte, egymásnak csapódtak, szikladarabbá fejlődtek, majd eltiporták őt. Felpattantam. 

A törésvonal túloldalán a Nolán térdeplő férfi egyensúlyát veszítette, mire a lány lelökte őt magáról, és egy tőrrel szíven szúrta. Hangosan fújtatva megállt a közöttünk húzódó meredély szélén, amibe a parancsnok beleesett, és ami egy jókora lépéssel volt csak áthidalható. Nola felé nyújtottam a kezem, de nem fogadta el.

– Rendben van, talán így egyszerűbb lesz. – Letérdeltem, és megérintettem a talajt. Földrengés rázta meg a vidéket, majd a föld ismét összezárult.

Nola is megingott, elkaptam a kezét, de ahelyett, hogy hálás lett volna hatalmas tettemért, ráütött a mellkasomra.

– Pazaroltad az erődet!

– Különben megöltek volna. – Megszorítottam a csuklóját, és feszülten meredtem rá. Legszívesebben megcsókoltam volna a pillanat hevében. Törékenynek találtam, mégis könyörtelennek és veszélyesnek; igazi nemes volt, vérében az én véremmel. Nemcsak az adottságomat ébresztette fel, hanem a kíváncsiságom is, tudni akartam, kit rejt a köpenye, a ruhája, a porcelánfehér bőre.

Kirántotta kezét ernyedt szorításomból, és elfordult tőlem.

– Nem tudtalak megvédeni – suttogta.

– Az nem volt az egyezségben, hogy meg kell védened. – Rekedt hang jött ki a torkomon.

– Nélküled nem sikerülhet, ezért kell vigyáznom rád – közölte keményen. – Utána nem érdekel a sorsod.

Mély sóhajjal követtem felgyorsult lépteit. A hosszú, néma út után elérkeztünk a Baralgó-völgybe, a Tiron-hegy lábához. Meredek, szürke sziklafal magasodott előttünk, tetején burjánzó lombokkal. Megérintettem a felületét, odasimítottam az arcomat, és ettől olyan mérhetetlen szeretet áradt szét a testemben, amit kisgyerekkoromban éreztem utoljára. A szikla beszélt hozzám, én pedig őhozzá.

Nola is a falra tenyerelt, odatapasztotta a fülét. Karnyújtásnyira állt tőlem, és ahogy rám pillantott, békét láttam az arcán, meg hangyányi mosolyt. Ő sosem fog érteni a kövek nyelvén, de hittem, hogy a vére okán megnyugvást találhat a jelenlétükben. Finoman megérintette a kezem; belehelyezte az érmét, majd rászorította az ujjaim. Átadta a teljes erőm, vele együtt minden bizalmát.

Halkan szólalt meg; hangja lágyabb volt, mint korábban.

– Meg tudod mondani, hol van a legrövidebb út a lanthúrok telepére?

Behunytam a szemem, és a tudatom mélyén, szavak nélkül beszéltem a kővel. Ösztöneimre hallgatva simultam a sziklának, és oldalra léptem, amíg a keresett lüktetést meghallottam. Kinyitottam a szemem, tíz lépésre álltam Nolától. A falra böktem.

– Pontosan itt – mondtam. – Állj odébb, rád veszélyes lehet.

A lány bólintva hátrébb húzódott. Begyűjtöttem minden erőmet, az érme égette a markom, fokozatosan zsibbadt el a testem, ahogyan az összeset magamba szívtam, mígnem elcsitult az érzés. Zsebre vágtam örökségem, és mindkét kezem a sziklafalnak támasztottam. A tudatomban eggyé váltam vele, megkértem, hogy nyíljon szét, de olyan ellenállásba ütköztem, ami kimerítette a testem. Fájdalom bizsergette a bőröm, ömlött rólam a víz, ahogy küzdöttem a fallal.

Remegett a föld, kőtörmelékek gördültek alá, a magasban bokrok csavarodtak ki és csapódtak a talajnak. A madarak rikácsolva köröztek felettünk.

Akaratom keményebb volt, mint a szikla: a fal megahasadt, és mintha egy feszes kétszárnyú ajtót feszítettem volna szét, üvöltve nyitottam meg rajta a rést. A kőzet hangos surrogással engedett; törmelékek és por fedte be a környezetet, de rám nem voltak hatással. Zihálva fordultam hátra, éreztem, hogy hajamon, köpenyemen megült a por és a törmelék, de büszkén viseltem.

Nola odaszaladt hozzám, leplezetlen derűvel a nyakamba ugrott. Ránevettem, és amint visszaéltem volna a lehetőséggel, hogy megcsókoljam, elugrott, megindulva a szikla belseje felé. Néhány lépés után kérdőn fordult hátra, de nem hagytam szóhoz jutni.

– Kint kell várjak, mert a hegy... – Felnéztem a törésvonal mentén és baljós érzésem támadt. – Siess, hercegnő.

– Nola.

– Siess, Nola.

Elszaladt; köpenye tűzként lobogott mögötte, mígnem távolodó alakját elnyelte a barlang sötétje. Alighogy eltűnt, tompa morajlás rázta meg a völgyet. A szívem a torkomba ugrott. A hegy erős volt, és makacs, akárcsak én. Ráfektettem tenyerem az egyik széthasadt oldalra, de az ellenállástól hátravetődtem.

– Hiszen visszarendeztelek volna! – ordítottam.

De a hegy határozottabb volt nálam, lassan zárult. Felpattantam, újra rátenyereltem a falára. Fájdalmasan égett a bőröm, ahogyan egymással súrlódott az akaratunk.

A hegy újabb arasznyival visszarendezte magát, mire ismét rengés rázta meg a talajt – ez még kétszer megismétlődött. Beálltam a résbe, és két kézzel tartottam izzadva, zihálva, már-már üvöltve, amikor a hegy újra erőre kapott és immár fokozatosan zárta össze falát, nmegállás nélkül.

– Aton! – Nola feszült kiáltása a távolból elért hozzám.

– Siess! – nyögtem.

– Tartsd a falat! – Futva közeledő léptei dübörögtek az egyre szűkülő járatban, és amikor megremegett a föld, kiszédültem a szorosból.

A hátamra estem, de még egy pillanatra megemeltem a fejem, hogy megnézzem a hercegnőt.

A hegy összezárult. Vörös köpeny lógott ki a repedésen.

– Nola... – leheltem, majd elsötétült előttem a világ.

***

A novella folytatódik.

Köszönök minden csillagozást, hozzászólást.

Ha szeretnétek többet tudni rólam, követhettek TikTokon, Instán vagy Facebookon.

https://www.tiktok.com/@darvaspetra

https://www.instagram.com/darvaspetra_/

https://www.facebook.com/darvaspetra

***

Az illusztrációként felhasznált képek a Pinterestről származnak.