Together or Nothing

tizenkettedik fejezet

Monacoba értünk. Én azonnal az ablakra tapadva bámultam kifelé.

-Na innen fentről milyennek találod?-kérdezte Charles.

-Imádom!-vigyorogtam.

-Mellékesen te jártál már Monacoban?-kérdezte a srác.

-Kicsi korában volt utoljára, de akkor még nagyon kicsi volt-válszolt Pierre.

-Igen valami rémlik, hogy voltam már itt, de arra már nem emlékszem kifejezetten-kuncogtam.

-Körbevezethetlek, ha szeretnéd-ajánlotta a monacoi.

-Őszintén szólva, nem ellenkezem!-emeltem magasba a kezeimet.

-Szerencsés vagy Loane-mosolygott a bátyám.

-Ezt hogy érted?

-Egy monacoi szemével is megnézheted a várost. Szerintem ez nagyon jó!-magyarázta. Végülis igaza van.

A következő pillanatban meghallottuk a hangosbemondót, felkészítettek minket, hogy landolni fogunk. A gép sikeresen landolt is. Kis várakozást követően kiszálltunk mi is a csomagjainkat felvettük és már mentünk is. 

A srácok mind hozattak át egy-egy autót maguknak. Charlesnak nem kellett mert ő itt él szóval az övét azt csak a parkolóba leparkolta valaki. Én nem merném senkire sem rábízni az autómra, hogyha teljesen őszinte akarok lenni.

-Charles én veled jönnék-mentem oda a sráchoz.

-Rendben! Nyugodtan!-felelte majd kivette a kezemből a csomagokat és a csomagtartóba tette.

Beültünk az autóba és elondultunk Charles házához.

-Bocsánat azért ami a repülőn történt-szólalt meg.

-Micsoda?-néztem hülyén.

-Hogy megfogtam a...-vágtam a szavába.

-A combomat?
-Semmi gond-legyintettem. A srác semmit sem szólva egy hatalmasat fékezett és félreállt egy buszmegállóban.

-Most meg mit csinálsz?-ijedtem meg majd csörögni kezdett a srác telefonja. Pierre volt az.

Charles felvette neki és annyit mondott, hogy menjenek csak a házához, de neki meg kell velem beszélnie valamit.

-Charles megijesztesz-nyeltem nagyot.

-Loane, miért vagy ilyen hozzám?

-Milyen ilyen?-csóváltam picikét a fejemet.

-Te is pontosan jól tudod-mutatott rám.

-Ilyen kedves?-néztem le a kezeimre.

-És közvetlen, illetve minden olyan amilyen eddig nem voltál-hajtotta el oldalra picit a fejét.

-Talán kiakarnak tőrni-motyogtam.

-Micsoda?-ráncolta össze a szemöldökét.

Csak a vállamat tudtam megvonni.
Az érzelmeimre gondoltam.

-Néha mind kiakarunk tőrni-sóhajtott.
-Lehet a külvilágnak azt mutatjuk, hogy minden tökéletes, de ha az érzelmeiddel vívódsz az sosem egyszerű-sújtotta le a szemeit.

-Miből gondolod, hogy erről van szó?-kérdeztem remegő hangon.

-Csak magamból indultam ki-vont vállat. Azt hittem nem hallok jól. Szóval ő is vívódik.

-Loane én küzdök az érzéseimmel-sóhajtott.

-Miért? Ki miatt?-vettem bátorságot magamon és rákérdeztem. Vállalva a következményeket, hogy olyat hallok akitől padlót fogok.