Táltosok és Színes Tincsek

2: Ezek a mai fiatalok

Bea

Egyszerűbben ment, mint gondoltam volna. Azt hittem bolondnak néz majd, de örültem, hogy megértette, és csatlakozik. A parkban nem sokáig beszélgettünk, nem sokkal azután, hogy megbeszéltük a dolgokat, el is váltak útjaink. Azt mondta majd találkozzunk még, és beszéljünk erről. Én inkább a felkészítését javasoltam volna, de láttam mennyire ragaszkodik hozzá, hogy még beszéljünk mielőtt belevágnánk. A parkból hazaérve szobám felé indultam, de anyukám közbelépett.

-Hol jártál? - kérdezte, miközben épp összefogta hosszú barna haját.

-Egy ismerősömmel találkoztam - mondtam komolyan. Nem értettem minek kell magyarázkodnom bármi miatt is.

-Csak nem egy fiúval találkoztál? - kérdezte elmosolyodva. Mivel ő egész fiatalkorát pasizással töltötte, ezért úgy gondolta, hogy nekem is ezt kéne csinálnom. Pedig ő is tudja mire születtem, még ha nem is akarta elhinni a mamának.

-Nem mindegy? - csúszott ki a számon.

-Na idefigyelj, miért is beszélsz így az anyáddal? - kezdte a szokásos fejmosást. - Megadok neked mindent, és még visszadumálsz? Bocsáss meg, hogy érdeklődöm a lányom élete iránt!

-Nem ezt mondtam - feleltem halkan.

-Nem mondod, érezteted! Egyébként meg ha már itt tartunk, igazán elkezdhetnél ismerkedni, a te korodban az a normális, ha már legalább tetszett valaki, de szerintem meg minimum, hogy ilyenkorra már randizol - jegyezte meg cinikusan. Legszívesebben a képébe mondtam volna, hogy én nem akarok olyan lenni, mint ő. De nem akartam bajt, ezért csendben maradtam.

-Most meg nem szólsz semmit? Tudod mit, én ma már nem akarok beszélgetni veled, mert úgysem akarsz megérteni semmit abból, amit mondok - mondta idegesen, majd az erkély felé vette az irányt. Én sem akartam beszélgetni, így elvonultam a szobámba. Nem szokott ilyenkor ilyen könnyen elengedni, legtöbbször még jobban belepörög abba, hogy mennyire rossz gyereke vagyok, és a többi. Abból, hogy ilyen gyorsan lezárta a témát sejthettem, hogy vár valakit. Vagyis hát nem csak úgy valakit, hanem a pasiját, aki észre sem veszi, hogy a világon vagyok. Lehet anyám mondta neki, hogy ne is foglalkozzon velem, vagy csak azt hiszi, hogy valami bejárónő vagyok, de igazából legkevésbé sem érdekelt. Legalább addig teljes nyugtom lehetett a szobámban. Fülhallgatót fülembe tettem, zenét kapcsoltam, és elővettem az éppen félbehagyott könyvemet. Alig negyedóra múlva hallottam is, hogy nyílik az ajtó, és valaki belép.

Reggel, mikor felkeltem még mindig szólt fülemben a zene. Rájöttem, hogy elaludtam olvasás közben. Fülessel egy könyvbe borulva nem valami kényelmes az alvás, így eléggé fáradtnak éreztem magam. Még este eldöntöttem, hogy másnap újból írok Enidnek, hátha tudunk megint találkozni. Gondoltam minél előbb beszélünk a dolgokról, ezáltal minél jobban megérti az egészet, annál előbb térhetünk rá a felkészülésre, és a többiek keresésére. Megírtam az üzenetet, majd kimentem reggelizni. Mire visszaértem a szobámba már megérkezett a válasz, beleegyezett, hogy találkozzunk. Elkészültem, bedobtam pár holmit a táskámba, fülesemet fülembe helyeztem, majd indultam is.

Egy kávézót beszéltünk meg találkozásunk helyéül. Eniddel még azelőtt találkoztam össze, mielőtt odaértem volna. Úgy tűnt, hogy nem találta meg a címet, amit írtam.

-Szia! Eltévedtél? - kérdeztem.

-Hali! Ja... Nehéz még tájékozódni - mosolygott.

-Gyere, megmutatom merre van - mosolyogtam vissza rá. Alig pár perc múlva oda is értünk. Egyik kedvenc helyem volt ez a városban, sokszor jöttem ide egyedül is. Volt egy olyan hangulata, amit eddig számomra más hely még nem tudott adni. Nem volt egy nagy hely, de túl pici sem, nem is jártak ide túl sokan, leginkább felnőttek látogatták, a kortársaim a városközpontban lévő nagyobb kávézóba jártak. Sokat találkoztak ott a többiek, én legalábbis sokszor hallottam, hogy hívják egymást oda egy kávéra. Az volt a menőbbik kávézó, ez a kisebbik pedig az, ahova - elmondásuk szerint - a tánárok és az unalmas emberek járnak. Engem nem zavart ez, sőt, örültem is kicsit, hogy a fiatalabbak nem járnak ide annyira. Úgy érezhettem picit, hogy az az én helyem, ahol nem kell attól félnem, hogy olyanok pillantásait kell magamon elviselnem, akikét nem akarom. Ahhoz képest, hogy nem igazán jártak ide fiatalok, az itt dolgozók majdnem mind fiatal felnőttek voltak. Már visszatérő vendégnek számítottam, így sokukat ismertem, de lehet mindannyijukat.