Táltosok és Színes Tincsek

8: A bagoly és a csillagok

Bea

Hosszú napom volt. A reggelt azonnal egy anyámmal való veszekedéssel indítottam, számonkért, hogy miért dobtam ki néhány dolgot a hűtőből. Hiába mondtam, hogy csak romlott kaja volt, nem hitt nekem. Szerencsémre a bor hiányát nem vette észre, mondjuk mit ne mondjak, nagyon bűntudatom volt mikor kiöntöttem a vécébe az üveg tartalmát. Aztán szaladtam munkába, ahol egész nap pakoltam, de legalább jó órabért kaptam a végén. Még vissza kellett vinnem valamit a könyvtárba, így oda elkanyartam, majd hazafelé indultam, azonban nem terveim szerint mentek a dolgok.

Sétáltam szokásosan zenével a fülemben, már kezdett sötétedni, és alig vártam, hogy végre hazaérjek, ledobjam magam az ágyamra és elkezdjem a könyvtárban szerzett könyvet. Hogy is hívják, Murphy törvénye? A legrosszabb kimenetele lett az estémnek, és ezt már akkor sejtettem, mikor meghallottam a szembejövők hangos röhögését. Ezer közül is felismertem volna.

Legrosszabb döntésem az volt, mikor nem mentem hatosztályosba, mikor maradtam az áltsulis osztályomban, mert elvoltam ott. Az utolsó két évem ott maga volt a pokol. Akikkel jóba voltam elmentek, és mivel könnyebb az egyedül legelésző antilopot bekeríteni, így megérkeztek az gepárdok. És ezek a gepárdok épp felém tartottak. Nem tudtam menekülni, nem volt semerre egy kisutca, ahol elkerülhettem volna őket, sem egy bolt vagy üzlet, ahova bemenekülhettem volna. Lehajtottam a fejem, hátha nem ismernek fel, vagy akár levegőnek néznek, de az Univerzum már eldöntötte: nem lesz nyugodt estém.

Először azt hittem megúsztam. Majd annyit éreztem, hogy követnek, valaki egyre közelebb kerül hozzám, majd ugatni kezd. Megugrottam ijedtemben, azt hittem, hogy vagy ténylegesen egy megvadult kutya van mögöttem, vagy valami őrült, de nem, egyik régi osztálytársam és zaklatóm volt. Elkezdtek rajtam röhögni, és a másik kettő ott pacsizott, meg ugrált az ugató mellett, bíztatásként, hogy milyen kibaszott jó ötlet volt. Sokkban voltam, szaladni akartam, de a lábaim lefagytak. Nem erre tanítottak, Bea! Simán elbánsz velük! – gondoltam magamban, de csak nem akartak mozdulni a tagjaim.

–Félsz? – kérdezte az egyikük fenyegetően, miközben közeledni kezdtek. Nem tudtam megszólalni.

–Mi van Bagoly? – röhögött egy másik. Sárga szemem, szemüvegem és könyvek iránti szeretetem miatt kaptam ezt a csúfnevet. És mi a legjobb benne? A tanárok azt gondolták, hogy ez csak egy haveri becenév. Pár lépést megtettem hátra, és gondolkodtam mit tegyek, de a pánik felülkerekedett rajtam. Észrevették a hátrálásom, ezért a másik kettő mellém lépett, ezzel körülvéve engem.

–Mit akartok? – préseltem ki fogaim között.

És akkor lökdösni kezdtek. Mintha valami átlagos gumilabda lettem volna, úgy passzolgattak egymás közt, én pedig megdermedve viseltem. Újra úgy éreztem, mint mikor az ilyenfajta zaklatások kezdődtek. Újra az a kislány voltam elsőben, akinek kitépegetik a fiúk a sárga haját. Újra annak a gyenge lánynak éreztem magam, aki lefagy, ha zaklatókkal kell elbánnia. Pedig azért vagyok, hogy erős legyek.

Hirtelen a földre dobtak, majd az egyik mellém köpött.

–Selejtes – mondta a világ összes megvetésével. Nem tudom mennyi időt töltöttem az aszfalton fekve. Nem kaptam levegőt, azt hittem ott fogok megfulladni. Mozdulni sem tudtam, minden izmom befeszült és a fejem majd szétszakadt. Az eső is esni kezdett időközben, de ezt csak később fogtam fel. Aztán a kihalt utcához egyszer csak világosság közeledett. Autó.

Azonnal felkaptam magam a földről, és kiszaladtam az egyik ház elé. Futni kezdtem az első helyre, ami eszembe jutott.

v