Natural Elements Academy -A Villámlás Gyermeke

9.rész

Miután az út hátra levő részét alvással töltöttem, meglepett, amikor felkelve kinéztem az ablakon és a nyüzsgő repteret láttam.
- Már meg is érkeztünk?- dünnyögtem a szememet dörzsölve.
- Igen, és jobb, ha sietsz, mert másfél óránk van a nyitó ünnepségig.- sürgetett Luca.
Az arcomat megpaskolva öntöttem életet magamba, majd a cuccaimat összekapva követtem Luca-t, le a repülőröl.

- Nem hittem volna, hogy itt ennyi ember van.- kapaszkodtam Luca táskájába, hogy a nagy tömegben ne veszítsem szem elől.

- Nem is szokott ilyen nyüzsgés lenni, ez nem egy népszerű hely. Valószínűleg a NEA-ra jönnek ennyien.- mondta, és a kijárat felé vezetett.

A replülőtérről kijutva hatalmas, felszabadult lélegzetet vettem, amikor Luca-val egy padnál megállva kifújtuk magunkat.
- Ülj le. Addig én megnézem a térképen, hogy merre kell mennünk.- mondta, majd a telefonját előkapva böngészni kezdte.
Én is hasonlóan cselekedtem, viszont én nem a térkép applikációt nyitottam meg, hanem az üzeneteimet. Gyorsan írtam anyának és Pipper-nek egy rövid üzenetet, hogy rendben megérkeztünk és a telefonom a combomra rakva a tájat szemléltem a Júniusi napsütésben. A Brit Kolumbia hegyei a felhők fölé magasodtak, és a hegylábaknál meghúzódó fenyvesek fölött egy sas repült el. Előttünk egy vadvirágos rét nyúlt a hatalmas hegyek erődje felé. Mindez egy képeslapra illő tájképet mutatott be, és el sem mertem hinni, hogy itt vagyok. Bele sem telt egy öt percbe, és máris rezgett a telefonom. Az üzenet Pipper-től jött.
'Nagyon örülök, hogy épségben odaértetek..de ki az a többesszám..?'
A szemem behunyva hajtottam hátra a fejem. Hát persze, hogy nem meséltem neki Luca-ról.
Egy hangüzenetben elmagyaráztam mindent, amibe még Luca is beleköszönt, majd a telefonomon lehalkítva az értesítés jelzőt újra Eagal ketrecéhez hajoltam.
A kendőt levettem a ketrecről, majd összehajtogatva magam mellé tettem.
Eagal kíváncsian fürkészte az új környezetet, majd úgy tűnt rájött, hogy nem sokáig lesz bezárva a ketrecbe.
- Jól van.- nevettem, miközben az ujjamat bedugtam a ketrec résén, hogy meg simogathassam a fejét.
Eagal türelmetlen toporzékolásba kezdett, és a száját nyújtogatva jelezte, hogy már nagyon elgémberedett odabent.
- Hé, Luca!- fordult hátra.
- A világért sem akarnálak megzavarni, de szerinted kiengedhetem Eagal-t egy kicsit?- kérdeztem, mivel megesett a szívem a baglyon.
- Mi? Ki az az Eagal?- fordult felém pislogva, miközben a térképet fogta.
A padon hátra dőlve láthatóvá tettem Eagal ketrecét, Luca pedig egy 'Jaaa' biccentéssel megvonta a vállát.
- Okés.- mosolyogtam, amolyan huncut módon.
Egy könnyed mozdulattal kinyitottam a ketrec ajtót, Eagal pedig egy futó lépést megtéve megborzolta tollait, majd a szárnyát kiengedve elrugaszkodott.
- De ne sírj, ha nem jön vissza.- tette hozzá Luca.
- Hát, jókor mondod.- nevettem, majd felállva csípőre tettem a kezem és Eagal után néztem. A Cosanta magasan szállt az égen, és hasonló útvonalon haladt, mint az a sas, amit az érkezésünkkör láttam.
- Oké, az az ösvény vezet a kampuszhoz.- mutatott egy hegyi-erdei ösvényre Luca.
- Dehát ez nagyon hosszúnak tűnik!- meresztettem a szemem egy hegyi túra útvonalnak is tökéletesen megfelelő ösvényre.
- Benne van a NEA nevében. Természet.- mozgatta meg az ujjait, mintha csak egy varázsigét mondott volna.
- De Eagal. Ő még arra van.- mutattam az ellenkező irányba.
Luca unottan rám nézett.
- Neked még sosem volt baglyod, ugye?
- Nem.- vontam meg a vállam.
- Fütyölj neki.- mondta, miközben a térképet a táskája oldalzsebébe dugta.
- Dehát ő nem kutya.- nevettem.
- Fütyölj.- pislogott rám amolyan 'csináld már' stílusban.
- Oké.- fordultam meg a szememet forgatva.
Vettem egy nagy levegőt, majd kipréselve az ajkaimon füttyentettem.
Eagal alakja úgytűnt, megfordult és egyenesen felénk repült.
- Szerintem a válladra fog szállni.- mondta Luca.
A hajamat elsepertem a vállamról, hogy ha Eagal valójában oda száll, akkor ne tépje ki.
Őszintén, kissé rémítőnek tartottam, hogy egy óriás bagoly szálljon a vállamra, de nem tudtam mit tenni, mert a következő pillanatban Eagal már a vállamon csücsült.
- Indulhatunk?- nézett ránk Luca várakozóan.
- Igen.- válaszoltam, miután a hátamra kaptam a táskám, a bőröndöm pedig óvatosan húztam magam után.

Az ösvény eleje igaz, hogy egy erdőn keresztül vezetett, de a fenti része egy tó mellett haladt.

- Innen sokkal szebb a kilátás.- állapítottam meg, amikor a völgy szájához értünk, és az ösvény melletti ritkább fák takaárásban már látni tudtam a tavat.

- Szokj hozzá, mert hamarosan a mindennapjaink részévé fog vállni.- mondta Luca lelkesen.

Az ösvény kész hullámvasútnak bizonyult. Nem a szintváltások miatt, hanem a rengeteg arca miatt. Volt olyan része, ami gyönyörű volt, kitaposott ösvénnyel, viszont volt olyan is, ami kész sziklamászásnak minősült.

- Vedd a hátadra a bőröndöd!- utasított Luca, aki előttem haladva próbálta lehajtani a kiálló ágakat, hogy ne akadályozzanak minket az amúgyis nehéz terepen.

- Biztosan ez az ösvény, ami a NEA-hoz vezet?- kérdeztem kétkedve.

- Biztos.- mondta Luca határozottan.

- Ezer százalék?- kérdeztem vissza, mert számomra elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy akadémia egy évek óta nem gondozott ösvényen kerezstül vezetné a diákjait.

- Ezer százalék.- felelte.