Natural Elements Academy -A Villámlás Gyermeke

18.rész👄

Arra keltem, hogy valaki gyengén tapogatja a vállam.
Hunyorogva nyitottam ki a szemem, majd a mellettem fekvő Hunter-re pillantottam.
- Elaludtam?- pislogtam rá, mint egy újszülött gyermek.
- Olyan édesen aludtál, tényleg nem akartalak felkelteni, de vacsora idő van és nem tudom, hogy jössz e.- szabadkozott, de nem tudtam rá haragudni.
- Persze, megyek.- ültem fel, majd boldogan nyugtáztam, hogy a hajam és a ruhám is teljes mértékben megszáradt, viszont Hunter pulóvere nem.
Már az ajtóban járt, amikor utána szaladtam és megfogtam a pulóvere ujját.
- Ezt add ide.- mondtam, ő pedig kissé gyanakodva mért végig.
- Csak add ide!- nevettem, mert tudtam mire gondol.
- Oké..- mondta bizonytalanul, majd levette a pulóvert és odaadta.
- Köszi.- fordultam sarkon, majd a kályha peremére terítettem, hogy amíg mi vacsorázunk, a pulóvere megszáradjon.
- Oh, erre nem is gondoltam.- vallotta be nevetve.
- Én viszont igen.- nevettem el magam én is, majd ahogy kinyitotta előttem az ajtót, a Csarnok felé indultunk.

A hatalmas helyiség dugig volt diákokkal, és amikor a fiúk asztalához értünk, próbáltam úgy tenni, mintha pont a másik irányban valami nagyon fontos dolgot láttam volna. Hunter kérdőn nézett rám, aztán meglátva Micheal-t vette a lapot és ő is elfordult.
- Nem értem a női logikát..- motyogta, amin én csak halkan nevettem.
- Hunter, te annyira ártatlan vagy.- folytottam el egy nevetést.

A vacsorát a Fulgur asztalnál töltöttük, és sikerült barátokat szereznem a saját törzsemből.
- És apámmal minden nyáron eljrártunk Kaliforniába, ott ismerte meg a te apád, Robin.- mondta Electra, aki Luca unokatestvére volt.
- Annyi kalandregényt olvastam róla!- tette hozzá, és a telefonján mutatott egy képet egy könyvről, aminek címe:
Luke Davian Hőstetteinek Helyszínei
- Hát ez..tök jó.- próbáltam valami értelmeset kinyögni.
Lassan kezdtem elfogadni, hogy a legtöbb ember csak apám hírneve miatt kedvel.

Éppen a tejeskávémba kortyoltam, amikor előttem, az asztalon csörögni kezdett a telefonom.
Hunter egyből rápillantott, és amikor elolvasta a hívó nevét, hidegen rám pillantott.
- Robin, azt hiszem elfelejtettem megetetni a baglyom, segítenél?- nézett rám, és a szemével egyértelműen sugallta, hogy a válaszomnak igennek kell lennie.

A Csarnok előtti folyosón álltunk meg, egy ablak mellett.
- Nos, hol a baglyod?- néztem körül, mintha a madarat keresném.
- Tudod, hogy nem a bagoly miatt hívtalak ki.- dőlt neki a falnak.
Csendben néztem rá, nem akartam semmit csinálni.
- Hívd vissza.- mondta.
- Még mindig nem akarok vele beszélni.- húztam el a szám, majd nyomatékosításként a mellkasomon összefontam a kezem.
- Akkor miért zaklat? Akar tőled valamit?- lökte el magát a faltól, majd visszasétált a Csarnokba.
Tudtam, hogy azért hagyott magamra, hogy visszahívjam Micheal-t, viszont csak egy gond volt.
Hunter nem tudta, hogy Micheal a barátom, és mivel jelentéktelen volt a Hunter-el levő baráti kapcsolatomban, így nem is terveztem közölni vele. Legalábbis elfelejtettem.

A számot tárcsázva hallgattam, ahogy csöng és Micheal a második csengésre felvette.
- Szia.- szóltam bele.
- Szia.- tudta le a köszönést, majd rögtön a tárgyra tért- Miért nem velünk eszel?
- Csak gondoltam jó lenne, ha egy kicsit ismerkednék a saját törzsemmel is.- vontam meg a vállam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy szót sem ejtett arról, hogy tegnap csakis ő miatta rohantam el.
- Pont akkor jut ez eszedbe, amikor feltűnik az az idióta?- röhögött a telefonba.
- Ne merj róla így beszélni!- figyelmeztettem, és éreztem, ahogy elönt a düh. Eszembe jutottak Hunter szavai, és egy boldog emléket kerestem. Viszont ezt a boldog emléket nem Micheal-el találtam meg, hanem Hunter-el. A közeksége, amikor a kanapén próbált melegen tartani, mert (Micheal miatt) eláztam..
- Jó, ne idegeskedj, még a végén hurrikán lesz.- röhögött tkvább, de halkabban.
- Abba hagynád légyszíves?- kértem türelmesen.
- Mit? - kérdezte, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek.
- Figyelj, beszélnünk kell.- mondtam.
- Jó, hol?
- Gyere ki a Csarnok elé.

Pár perc múlva már előttem állt, és kérdőn nézett rám.
- Nekem ez így nem megy.- vallottam be őszintén.
- Ezt hogy érted?- vonta fel a szemöldökét.
- Ebben a kapcsolatban már nem attól félek, hogy jó barátnő leszek e, hanem, hogy önmagam tudok e lenni melletted..és úgytűnik ez nem megy. Én pedig a szabadságom nem fogom odaadni semmiért.- mondtam, és a levegőt halkan kifújtam. Hatalmas kő esett le a szívemről, viszont Micheal arca megváltozott.
- Sajnálom.- hajtotta le a fejét- tényleg, én csak attól féltem, hogyha túl közel kerülsz Whitewell-hez, akkor már nem kellek majd neked.- nézett félre, tudtam, hogy ő is nehezen fogta vissza az érzékenységét.
Meglepett, hogy hirtelen mennyire másképp beszélt.
- Emiatt nem kell aggódnod.- mosolyodtam el bíztatásképp. Amikor Micheal is mosolyra húzta a száját, tudtam, hogy van esélyünk a békülésre, és talán arra is, hogy új lappal kezdjük a kapcsolatunkat.
Nem bírtam ki, hogy ne öleljem meg, a kezem összefontam a nyaka körül, és a vállára hajtottam a fejem. Ő átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához.
A bennem levő negatív érzés megszólalt, mint mindig, amikor valami jó történik.
Elfogott az érzés, hogy ha Micheal ezelőtt is megpróbált irányítani és kisajátítani, akkor gondolkodás nélkül újra megkockáztatja.
De ez csak egy hang volt a fejemben, aminek vagy igaza volt, vagy nem. Tudtam, hogy van esély, hogy az igaza valóra váljon, de nem akkor.

Micheal felemelte a fejem, és megcsókolt. Vágyakozóan húzott közelebb magához, és közben a keze kissé leljebb vándorolt a derekamról. Az alsó ajkamba harapott, de akármennyire is vágytam rá, ösztönösen elhúzódtam. Tudtam, hogy Micheal elgondolkodva pásztáz, éreztem a tekintetét.
- Bocs, csak forró teát ittam és éget a szám.- füllentettem.
- Menjünk vissza?- kérdezte, a hangja valamivel lágyabb volt, de mint mindig, kihallottam belőle a bizonytalanságot. Lehet, hogy nem értette miért húzódtam el, de ha az ösztöneim ezt súgták, akkor nem volt szabad ellenkeznem.

A Csarnokban ismét a Fulgur asztalhoz ültem. Hunter már nem volt ott, viszont Electra még igen. Éppen egy vaníliás pudingot kanalazott, amikor leültem elé.
- Jó étvágyat.- mosolyogtam rá, a könyökömre támaszkodva.
- Köszi.- mondta, majd egy újabb kanalat bekapott.
- Merre voltál?- érdeklődött.
- Csak..sétáltam egyet.- legyintettem.
- Csodás.- kapta be az utolsó falatot, majd felállva visszavitte a tányért.

A klubbházba visszaérve első dolgom volt Eagal-t kiengedni egy kicsit. Az erkélyre kiülve néztem, ahogy eltűnik a sötét éjszakában. A levegőt kifújva dőltem hátra a kis karosszékben, és az éjjeli égboltot figyelve éreztem, ahogy az egész testem megnyugszik és megpihen.
- Szia.- szólt egy hang mögülem. Már gondolkodás nélkül felismertem a hangot.
- Szia.- köszöntem. Hunter volt az, és aranybarna szemei most sokkal ragyogóabbak voltak, mint máskor.
- Szép, ugye?- mosolyodott el az eget figyelve.
- Igen, Kaliforniában nem lehetett látni a Tejútrendszer-t a fényszennyezés miatt, de itt...itt gyönyörű.- mosolyogtam, és egyszerűen elvesztem a hatalmas fenyves hegyekkel szegélyezett égboltban.
- Olyan, mint egy festmény.- állapította meg, majd leült mellém.
- Valóban.- figyeltem meg én is jobban.

Pár perc csend után Hunter újra megszólalt. Ezúttal nem az égbolt gyönyörűségéről, hanem másról..
- Minden rendben Micheal-el?- kérdezte.
- Igen.- válaszoltam röviden.
- Akkor jó.- mosolyodott el.

Az ágyamban feküdve a plafont bámultam, mint ahogy tettem, amióta az akadémiára jöttem. Lassan már az esti gondolkodási szokásaimmá vált.
Egyszerűen nem tudtam Hunter-t kiverni a fejemből.
Pipper-t nem akartam felhívni, hiszen majdnem éjfél volt, így csak egy üzenetet írtam neki, amire hamar választ is kaptam.

-Robin:
*Szerinted létezik olyan, hogy elhamarkodsz valamit, nem érzed jól magad egy kapcsolatban, de aztán megtalálod a boldogságod egy teljesen másik személyben?*
- Pipper:
*Menj, és beszélj vele.*