Dr. Molnár Ákos még csak 28 éves, de már most kiváló pszichiáter. Minden idejét betegeire fordítja. Egy nap Virág édesanyja kér időpontot az orvoshoz, mert a lánya magába zárkózik és nem akar enni. Ákos mindenáron segíteni szeretne, de először el ke...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
El akartam menekülni. Nem akartam, hogy sírni lásson. A kórház közelében volt egy park, ami eléggé eldugott volt ahhoz, hogy kevés ember legyen ott. Pont ezért szerettem. Leültem egy fa alatti padra és próbáltam kikapcsolni. Zakatoltak a gondolataim. A szívem folyamatosan azt diktálta, hogy megbízhatok benne, az agyam mégis távol akart tartani tőle. Nem tudom mi lenne a helyes. 20 óra elmúlt, mire elindultam haza. Otthon két mérges szempár fogadott.
- Hol voltál eddig? 17 órára haza kellett volna érned!
- Sétáltam egy kicsit.
- Legalább szólhattál volna. Tudod te, mennyire aggódtunk érted?
- Nehéz elhinnem.
- Ne szemtelenkedjél anyáddal! A hét hátralevő részében itthon maradsz szobafogságban! Iskolába sem mehetsz, nehogy a végén elszökj.
Nem válaszoltam csak bementem a szobámba. Nem tudták, hogy ezzel nekem csak jót tesznek, hogy nem kell mennem iskolába. Hallottam anyámékat, ahogy rólam beszélnek, de nagyon hamar elaludtam. Szerettem volna sokáig pihenni, de Lucáékat nekem kellett elindítanom iskolába, ami nálunk veszekedés nélkül sosem sikerül. Délután a plafont bámulva próbáltam pihenni, de a gondolataim minduntalan járkáltak a fejemben. Meg akartam állítani őket, de nem tudtam hogyan. Éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem és rám tör a sírás. Nem harcoltam ellene. Elengedtem magam és hagytam, hogy a könnyek eláztassanak mindent. Teljesen kimerültnek érzetem magam, mégis egyfajta megkönnyebbülés járta át a testem. Rég éreztem már ilyet. A hétvége hátralevő részében vagy aludtam, vagy pedig sírtam.
