Mr Survivor

chapter 23

- Jade! - hallottam a hangos kiáltást nem sokkal magam előttről visszhangozva, de nem látszódott a gazdája, Derek. A sok fa, ahogyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, minden lehetőséget eltöröltek arra, hogy bármi is észlelhető lehessen, akár csak a mozgásából is.

Ijedt volt, vagy meglepett. Fogalmam sincs, a kevert érzéseket mindig is nehezen ismertem fel, és ez se volt más. Mintha megkönnyebbültség is lett volna benne, de nem lehettem igazán biztos, mivel a rémültség rajtam is eluralkodott, egy pillanat alatt maga alá nyomott, és nem tudtam menekülni a szörnyű gondolatok elől, amiket beképzeltem magamnak, hogy biztosan valami baj van. Végülis mi más lehetne egy sötét erdő közepén, ha nem veszély? Mi van ha a farkasok?

Hiába lett volna már szüksége mindkettőnknek arra, hogy aludjunk, egy biztonságosabb helyen, mint például a tó melletti is volt. De azt már jóideje elhagytuk, és badarság lett volna visszatérni oda, hiszen azzal, még egy lépéssel távolabb kerültünk volna a kijutástól. Ráadásul az se segített a helyzeten, hogy én meg nem mertem Dereknek felhozni, hogy már elfáradtam, mert megint azzal jött volna, hogy csak egy nyifogó, gyenge kislány vagyok, és ezzel valószínűleg olyannyira felhúzott volna, hogy újból elváltak volna útjaink, aztán aludhattam volna ott, ahol akarok.

- Derek? - nyüszítettem fel elszorult torokkal, és tébolyultan nem tudva merre visznek lábaim, botladásba kezdtem a sötét ágak közt.

Gondolatok tömege cikázott a fejemben, méghozzá akörül, ahogy lepereg előttem annak az összes lehetősége, hogy Dereknek baja esett. Pontosabban azok a jelenetek, ahogy épp eltört a lába, és nekem muszáj itthagynom az erdő közepén, mert nem tudom a hátamra kapni, mivel én csak egy lány vagyok, nem kigyúrt sportcsoda. Mi tévő lennék?

Vagy ha most, azok a bizonyos farkasok támadták meg? Csakis azért, mert én nem voltam vele olyan jóban, hogy elhiggye a szavaimat, így nem is figyelt arra, hogy esetleg egy falka bekeríti.

Nem hallottam választ, ami miatt még jobban lesápadtam és újból a hűvös szélbe kiáltottam nevét, kétségbeesetten.

Már-már a sírás fojtogatott és erősen kapkodtam a levegő után, mikor megpillantottam izmos vállait hátulról. Nem tudom érezte-e már valaha, ilyen szintű megkönnyebbülést. Csak őt láttam, semmi mást. A többi tényező mind elhalványult és egy kínzó belső erő taszított egyre közelebb hozzá. Rohantam, mint valami eszelős, s mire végre elértem hozzá szélsebesen inalva, az úton, ami egy örökkévalóságnak tűnt, szinte rávetettem magam a hátára.

Mint egy kismajom úgy csüngtem rajta, s szorosan belenyomtam arcomat megfeszülő izmai közé. Érzeni akartam, hogy tényleg itt van, velem, s én nem maradtam egyedül, mert tudom, hogy ő velem lesz és vigyáz rám. Mélyet szippantottam, s ahogy belélegeztem enyhén izzadt, kellemes illatát, lassan beleivódott elmémbe a tudat; Derek él és virul!

- Ne merj még egyszer így halálra rémiszteni! - szipogtam mérgesen utasítva, de nem tudtam rá haragudni, mivel olyan boldog voltam ebben a pillanatban és megkönnyebbült. Szemhéjaim alatt megbújt egy-két könnycsepp, ami ezidáig egészen jól tartotta magát, de a pillanat hevében, kicsurrant, s megnedvesítette arcomat.

- Hé Jade! Oké oké! Itt vagyok! Nincs semmi baj! - nyugtatgatott hátrafordítva fejét, hogy közelebb legyen hozzám, s megmarkolta a nyaka köré fonódott kezemet. Egészen megpuhult az, eddig kemény hangja.

Beért a tudat, hogy tulajdonképpen a hátán tehénkedem, s leugrottam róla, próbálva minél légiesebben. Gyorsan elfordultam, lehajtva fejemet, s kézfejemre húzva pulcsim ujját, megtöröltem arcomat, mielőtt még észrevehette volna.

- Jade, te... Te sírsz? - hezitált, s egyre gyengédebben szólt hozzám, hitetlenkedve.

Még én is meglepődtem ezen a heves reakciómon.

Szinte magam előtt láttam, ahogy mögöttem közelebb lépett, s mintha a mágnesek két ugyanazon pólusa lenne bennünk, úgy taszította el testem övét, s nem mert hozzámérni.

Szinte égetett a vágy belülről, hogy kezét magamon tudhassam, de nem következett ez be. Megráztam fejem, s rájöttem, szörnyű lenne, ha meglátna így, s biztos lenne már abban, hogy elérzékenyültem, ezért minél gyorsabban terelni kellett a témát.

Megpördültem, s akkor már nyugodtan felszeghettem fejem, s ekkor kihagyott egyet a szívem.

- Ez meg mi... a... franc...? - böktem ki elhaló hangon, s szinte rogyadozó térdekkel, amint az elémtárult látványt méricskéltem.

Egy irtózatosan vastag törzsű, egészséges fa állt előttem, teljes pompájában, rajta pedig, a földtől olyan öt méter magasságban, egy káprázatos faházzal.

Mint, aki rohamot kapott, úgy rázogattam a fejem. Egyszerűen nem hittem a saját szemeimnek, s vártam, mikor ébredek fel a gyönyörű álmomból, de akárhogy próbálkoztam, nem találtam magam sehogy se a a pihe-puha ágyikómban.

Csak pislogtam magam elé, arcomhoz kaptam, s dörzsölni kezdtem szemhéjamat.

- Nem! Ez nem lehet valódi! Biztosan csak az éhségtől, már hallucinálok! - mormoltam az orrom alatt, s ha most tett volna bármi megjegyzést Derek a mentális épségemet illetően, nem hogy ráhagytam volna, hanem, még mélyen egyet is értettem volna vele.

- Én is ezt hittem. - vágott közbe a magammal folytatott beszélgetésbe, tapintatosan, s hitetlenkedve, az örömtől elnevette magát.

- Anyáám, ennyire szerencsétleneknek nézhettünk ki, hogy még az angyalok is megszántak minket?! - mosolyodtam el én is, s csak meredtem felfele a házra - Van egy házunk...

- Nem szó szerint, de tökéletesen megteszi... - susogta mélyen, mint akit megbűvöltek.

A lábam a földbe gyökerezett, s azon pörgött az agyam, hogy ezt mivel érdemeltük ki. Néha a csodák csak úgy jönnek, s megtörténnek. Nem kell azon agyalni, hogy mi miért történik. A lényeg az, hogy megtörtént és mindig ki kell hozni belőle a legjobbat, még ha néhány estben ez nem is olyan egyszerű.

Például betudhatjuk ezt is a balszerencse művének, eltévedtünk, én és valószínűleg az egyetlen személy az egész suliból, akivel a legkevésbé se jövünk ki egymással, de felfoghatjuk egy újabb kalandként is, ami nem adatik meg mindenkinek, viszont a mi estünkben ez a lehető legszerencsétlenebbül jött ki, hiszen a fejünkben, egyetlen egyszer sem a hála volt, ami megfordult, hanem inkább ennek a szöges ellentéte.

Akármennyire is nehéz, valami a háttérből mégis segít nekünk, hisz még a hajunk szála se gördült, pedig elég röges volt az út, amit eddig megtettünk, csupán két nap alatt, s itt ez a ház is.

Még a sors is nekünk kedvez.

- Akkor be is megyünk, vagy csak itt ácsorgunk?! - törte meg az elmélkedésemet és a csendet Derek izgatott hangja, s épp hogy összpontosítani tudtam szavaira, már gyermeki lelkesedéssel és jáci könnyedséggel mászott fel, a fa törzse mentén lógó kötélre erősített pallókból álló létrán.

Remélem ki bírtátok várni ezt a részt, és igen próbáltam hosszabbra írni, hiszen sokan panaszkodtak, hogy túl rövidek a részek😊💬

Most egy kicsit más irányt vett a történet, ezzel a faházas dologgal, így mindenképp kíváncsi lennék a véleményetekre, szóval kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem kommentben, hogy hogy tetszett ez a rész, és maga történet... esetleg, ha valami észrevételetek van kritikátok, akkor azokat is nagyon szívesen fogadom, jól is rosszat is💦🔥👌🙈

Puszikállak titeket!😽💘

Bog💕