Moszkva [Befejezett]

31. Szülősdi

//Egy kis meglepetéssel ;-) //

  Csak feküdtünk szótlanul. Nem tudtam, Kostja mire gondolhat, de én a múltban jártam, a közeli múltban. Az utcán, az iskola előtt. Vajon mi van Sanjával? Hogy történhetett? Fájt?

  Kostja a vállamat cirógatta, és a hajamba szuszogott, míg én odakucorodtam hozzá, és meztelen mellkasát simogattam. Ugyan csak tizenhét éves voltam, mégis így, mellette igazi nőnek éreztem magam.

  Nem tudom, mennyi ideig feküdtünk némán, egymást átkarolva, de már majdnem elaludtunk, mikor meghallottuk, hogy hangosan becsapódik a bejárati ajtó. Úgy rezzentünk össze, mintha ágyú dördült volna az ágy mellett, majd olyan gyorsan kezdtünk mozogni, mintha verseny lenne, ki találja meg hamarabb a ruháját. Gyorsan magamra kaptam a fehérneműmet, majd a szekrényemhez ugorva megtaláltam egy pólót, amit magamra is húztam, de... A következő percben dörömbölni kezdtek.

 - Milka, itt vagy? - Anyuka volt az. Azt hittem, ott helyben szívinfarktust kapok.

 - Igen - válaszoltam. Tudta, hogy hazajöttem, látnia kellett a kabátomat.

 - Bejöhetek? - Csak illemből kérdezte, s már nyitotta is ki az ajtót. Nem volt időm arra, hogy felhúzzam a rövidnadrágot, amit a kezemben tartottam, így csak gyorsan az ajtó elé ugrottam, hogy ne nyithasson be teljesen, de úgy, hogy csak felsőtestem látszódjon. Ahogy léptem az ajtó felé, óvatosan az ajtó által eltakart sarokba löktem Kostját, akin csak egy alsónadrág volt. - Jól vagy? - nézett rám furcsán.

 - Persze - ráztam meg a fejem.

 - Kostja is itthon van?

 - Nem - ráztam meg a fejemet, de mikor kaptam az említett személytől egy combba bökést, próbáltam úgy odarúgni, hogy felsőtestem ne nagyon mozduljon meg, majd javítottam magam. - Legalábbis nem láttam - vontam vállat.

 - Rendben. Biztos a kórházban van - Ahogy elkezdett arról beszélni, mennyire szörnyű, ami történt Georgijjal, én odanyújtottam Kostjának a nadrágomat, aki értetlenül megfogta, és nézegetni kezdte. Idióta. Felemeltem az egyik lábamat, mire egy pillanattal később meg is értette, és elkezdte felügyeskedni a nadrágot rám.

  Ha nem én kerültem volna ilyen helyzetbe, száz százalék, hogy visítva röhögtem volna.

  Ahogy Kostja felügyeskedte a nadrágot rám, és be is gombolta, anyuka még mindig arról beszélt, milyen szomorú az, ami Georgijjal történt, és Sanja mennyire kivan.

 - Menjünk át a nappaliba - javasoltam, majd kisurrantam a szobából úgy, hogy az ajtó nem nyíljon ki jobban.

(Kostja szemszöge)

  Miután Milka elment anyámmal, hangosan fellélegeztem. Szívem egész testeben dörömbölt, azt hittem, ott helyben szörnyet halok, ha anyám benyit. Ott álltam a sarokban egy szál boxerben, visszatartott lélegzettel, majd ahogy egyedül maradtam, elkezdtem gyorsan összeszedni a ruháimat. A nadrágomat az íróasztal alatt találtam meg, de nem ez volt a legkülönösebb, hanem hogy a zoknim valami furcsa varázslat következtében - vagy tudom is én - Katya ágya alá került... Na, mindegy. Viszont az már döbbenetes volt, hogy az ingem az istenért nem akart előkerülni.

  Pár percnyi eredménytelen kutatás után inkább feladtam, majd előkerítem, ha anyám nem lesz itt.

  Óvatosan kinyitottam az ajtót, és átsettenkedtem az én szobámba, ahol ismét hangosan fellélegeztem megkönnyebbülésemben, majd előhúztam egy tiszta pólót. Kicsit megráztam magam, hogy lenyugodjak, és csak remélni mertem, hogy nem látszik, mennyire fel vagyij pörögve még mindig.

  Anyámat és Milkát a nappaliban találtam meg, ahol szomorúan beszélgettek. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

(Meglepetés: Sanja szemszöge)

  Csak ültem a kórházi ágyon, és azt kívántam, bár meghalnék én is. Üres voltam, teljesen üres. Egész testem zsibbadt, csak szívem dobogott egyenletesem, lassan, de azt még a lábujjaimban is éreztem. Egyre csak közös pillanataink jártak a fejemben. Mikor először csókolóztunk, mikor először jelentünk meg hivatalosan, kézen fogva... Mikor mondtam neki, hogy szeretem, de ő nem tudta kimondani, mégis látszott rajta, hogy ő is így érez. Nem vártam el tőle, hogy kimondja, mert tudtam, hogy így van. Szerettük egymást szívík nélkül is. És most nincs többé. Soha többé...

  Felgyülemlett bennem a feszültség és a düh, s nem tudtam ülve maradni. Felpattantam, s mintha nem is én irányítottam volna a mozdulataimat, felkaptam a székeket, és egymás után vágtam a falhoz őket, gurítottam el az ágyat, egyenesen neki az ablaknak, majd a gépek következtek.

  Mindennek össze kell törnie! Vagy én török össze...

  Már üvöltve törtem-zúztam, mikor valaki lefogott, majd egyre többen lettek, szinte maguk alá tepertek, de én egyre csak kiabáltam teli torokból.

(Milka szemszöge)

  Este volt már, s Sanja még mindig nem volt otthon, ahogy anyuka sem, mert ő Sanjával volt a kórházban apukával együtt. Így Jekatyerinát Kostjára és rám bízták.

 - Siess! - kopogtam be a női mosdó ajtaján, ahol a kislány fürdött. - El fog fogyni az összes meleg víz! 

 - És akkor megverlek - kiabált Kostja is, miközben odaállt mögém, s hatalmas kezeivel a csípőmnél fogva magához húzott, hogy belecsókoljon a nyakamba. Halkan felkuncogtam, szívem máris hevesen vert, s szemem behunytam.

 - Kostja, ne - suttogtam, de semmit nem tettem, amivel ellenkezhettem volna. Akartam őt, teljes szívemmel és lelkemmel akartam, de az agyam kimondatta velem a tiltakozó szavakat. Hagytam, hogy becézgesse, cirógassa, csókolja a bőröm. - Ne csináld, Kostja - De nem hallgatott rám, s benyúlta a pólóm alá, miközben harapdálni kezdte a nyakam. Meg kellett kapaszkodnom a a fürdő ajtófélfájában, lábam ugyanis megremegett. - Kost... - kezdtem volna megint, de ekkor megtalálta a gyenge pontomat, és fogaival óvatosan megcsípte a bőröm a fülem alatt, mire halkan felsikoltottam, ő pedig kuncogni kezdett, mert rájött: győzött.

 - Kész vagyok - nyílt ki az ajtó, s megjelent Jekatyerina.

  Kostja és én úgy rebbentünk szét, mintha ostorral csaptak volna közénk.

 - Fogat is mostál? - húztam fel a szemöldökömet, s azon gondolkoztam, hogy mennyit láthatott a kislány.

 - Azt nem - biggyesztette le az ajkait. - Muszáj?

 - Igen - bólintottam. - Különben sárgák lesznek a fogaid, aztán feketék, és a fogorvos bácsi ki fogja húzni!

  Halkan felsikkantott erre, majd kezeit a szája előtt tartva visszaiszkolt a mosdóba.

 - Ijesztő tudsz lenni - ráncolta a szemöldökét Kostja, s egyik karjával átkarolta a derekam, majd magához húzott.

 - Ezt most bóknak veszem - mosolyogtam kislányosan rá, majd lábujjhegyre álltam, s nyomtam egy gyors puszit a szájára, és egy győztes vigyorral az arcomon ellibbentem a nappali felé, de még visszapillantottam a vállam felett. - Stip-stop, te mesélsz neki!

 - Fú - szűkítette résnyire szemeit. - És még gonosz is.

 - És büszke vagyok erre - ugrottam le a lépcsőről.

 - Polevoy Tsvetok - rázta meg a fejét, s láttam, ezért még kapni fogok.

  Na, igen, neki mindig is Vadvirág leszek, erre már rájöttem az elmúlt hónapok alatt. Tetszett.