STILL LIFE - Dreadful Stories of London

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Írta - Maxwell

Cyrill gyertyát gyújtott az íróasztalnál, elsimította a papírost maga előtt, és megmártogatta a tollat a tintatartóban. Gondosan nekikészült, hogy lekörmölje az első mondatot spanyolországi útjáról és Toledo városáról, a toll azonban megállt a levegőben, és hegyéről egy csepp lecsöppent kövér foltot ejtve a papíron. Cyrill igen különös viszonyt ápolt a csenddel. Nagyobb társaságban kínosan érezte magát, ha hirtelen mindenki elnémult körülötte, saját felelősségének érezte, hogy továbblendítse a beszélgetést egy frappáns, izgalmas témával. Az esetek többségében azonban ez sem frappánsra, sem izgalmasra nem sikeredett, így végül feszengve várta, hogy valaki más megmentse a helyzetet.

Ha viszont magára maradt, élvezte a csendességet, ilyenkor tudott igazán elmélyülni a jegyzeteiben és a gondolataiban, akár a naplójáról, akár az úti beszámolóiról volt szó. Erre leginkább akkor nyílt lehetősége, ha egyedül volt otthon, olyankor nem törte rá az ajtót Pascal valamilyen lehetetlen kéréssel, nem zengett a ház zongorajátéktól, és nem vonyítottak kánonban a kutyák. Egyedül Daniel közelében szeretetett lenni, aki kisebb zajjal dolgozott és mozgott a házban, mint a szú a falban: volt valami megmagyarázhatatlanul inspiráló ebben a szorgalmas szótlanságban. Ezen az estén azonban mindenki otthon volt, mégis csend honolt az emeleten.

A tárgyalás után a hazaút felért egy gyászmenettel, a kocsiban mind a négyen négyfelé néztek, a londoni épületek homlokzatai talán még sosem kaptak ekkora figyelmet. Cyrill mereven maga elé bámult, és a felöltője gombjait babrálgatta, Katharina arca fehérebb volt, mint odakint a holdfény, amint a Melbury Roadra értek, a lány visszavonult a szobájába, és nem mutatkozott azóta sem. Cyrill megállt az ajtaja előtt, de képtelen volt bekopogni. Ácsorgott egy darabig a sötétben, majd meggyőzte magát, hogy a lány nem véletlenül zárkózott be, és visszatért a saját szobájába.

Letette a tollat, elnyúlt az ágyon, újra és újra végigpörgette az agyában a tárgyaláson történteket. Dashwood minden egyes szava bántotta, a szíve összeszorult, ha visszagondolt erre. Vajon Hilde mit tett volna a helyében? Ráhagyta volna, vagy esetleg visszavág neki abban az utánozhatatlan stílusában? Már látta is maga előtt, hogy a teremben mindenki elneveti magát, a kínos szituációnak egy pillanat alatt vége szakad, az ítész pedig megsemmisülten süpped vissza a székébe. Most a csendes, nyugodt félhomályban persze neki is számtalan riposzt eszébe jutott, de pontosan tudta, hogy sosem merte volna ezeket nyíltan Logan képébe vágni.

Valamivel tisztábbnak érezte a gondolatait. Ismét az asztalához ült, hogy folytassa a munkát, a toll hegye vadul sercegett és szorgosan formálta a vékony vonalakat. Cyrill gyorsan lejegyzett egy bekezdést, ami a fejében legalább féloldalnyi szövegnek tűnt, de amikor végzett, rá kellett döbbennie, hogy igencsak kurtára sikerült. Csalódottan felsóhajtott, sietve odaírt pár emlékeztető szócskát a papír szélére, és elfújta a gyertyát. Pár perccel később ismét ott állt a vendégszoba ajtaja előtt. Hasonlóan tehetetlennek érezte magát, mint korábban, de tudta, hogy addig képtelen lesz bármi mással foglalkozni, amíg nem beszélt Katharinával. Határozottan bekopogtatott, de bentről nem érkezett válasz.

- Katharina...

Kétszer vagy háromszor szólította a lányt, igyekeznie kellett, hogy a Beszélni szeretnék veled -kezdetű közhelyes mondat el ne hagyja a száját, bár semmilyen jó ürügy nem jutott az eszébe. Végül úgy döntött, hogy benyit. Katharina frizurája már ziláltabb volt, de a kócok között még fel lehetett fedezni a loknik elegáns íveit is. Virágmintás pongyolájában ült az ágyon, a szája éppolyan szorosan zárult össze, mint a kocsiban, de nem sírt, mint ahogy Cyrill képzelte, és dühösnek sem tűnt. A férfi lassan közeledett felé, fejében számtalan kérdés fogalmazódott meg, egyik esetlenebb volt, mint a másik. Katharina tekintetéből végtelen türelem áradt, nem kért számon semmit Cyrillen, hogy miért nem árulta el eddig mit tett, de még azt sem, hogy miért csak most jött be hozzá. A férfi tanácstalanul összeszorította két tenyerét, és egyik lábáról a másikra állva próbált megszólalni. Fogalma sem volt, hogy kezdhetne hozzá, szinte egyenként kereste a szavakat.