STILL LIFE - Dreadful Stories of London

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Írta - Maxwell

Sebastian méltatlankodva lépett ki az uzsorástól a Woodbridge Streetre. Átpergette ujjai között a hét fontot, de sehogy sem tetszett neki, hogy csak ennyit kapott. Egy gyors mozdulattal a mellényzsebébe csúsztatta a pénzt, és elindult a belváros felé. A kedve mintha csak átitatta volna az időt, hatalmas felhők úsztak át az égen, itt-ott mély dörgést lehetett hallani, de egyelőre egy csepp eső sem hullott. Sebastian nem nézelődött, mint máskor. Ha jókedvű vagy izgatott volt, szinte minden apró részletet megfigyelt maga körül: hol repedezett fel a járda, milyen árnyhoz hasonlítanak a csupasz faágak a környező kertekben, mit viselnek a járókelők, hogyan tartják a nők az esernyőjüket, a férfiak pedig a sétapálcájukat. Saját botja lustán forgott a tenyerében, a fej meg-megállt a csúcsponton egy újabb forduló előtt, és csak lassan lendült tovább, mint egy régi, rozsdás malomkerék.

A Piccadilly Circusnél is csak rövid időre állt meg, a tömeg nyüzsgése inkább bosszantotta, sem mint mulattatta. Befordult két utcasarkon, és rákanyarodott a Jermyn Streetre. Fojtott sóhajtást hallatott, ajkait pedig enyhén összeszorította, ahogy végigmérte az üzletek mutatós kirakatait. Az ízlésesen elrendezett holmik hívogatóan sorakoztak, Sebastian olyan közel hajolt hozzájuk, hogy kalapjának karimája nekikoccant az üvegnek. A szemle egészen addig tartott, amíg meg nem pillantotta a ruhadarabokon csüngő kicsiny cetliket, rajta az árakkal. Már csaknem továbbállt, de az utolsó pillanatban mégis hátraarcot vett, és betért egy cipőboltba. Szinte azonnal meg is bánta a döntését, amint a bolti eladók metsző pillantásának kereszttüzébe került.

- Segíthetek, uram? – szólt oda egyikük.

Sebastian alig hallhatóan megköszörülte a torkát. Elég jó füle volt ahhoz, hogy kiérezze a szükséges formaság mögül a mélységes megvetést. Egy felületes szemlélődő elől talán el tudta volna rejteni öltözetének hiányosságait, de ezek az emberek olyan gyorsan és pontosan fel tudták mérni anyagi lehetőségeit, mint egy sebész a meztelen testet.

- Köszönöm, nem – szólt vissza határozottan, de nem nyersen. – Csak körülnézek.

A bolti dolgozók zöme visszatért saját teendőjéhez, egy részük a többi vásárlóval foglalkozott. Bundába burkolózott úrhölgyek és magas, kackiás bajszú férfiak nézelődtek az üzletben, több méterről is érezni lehetett a tömény, francia parfümillatot. Egyedül egy vékonydongájú, kopasz segéd szegődött a nyomába. Összefűzött ujjakkal settenkedve követte, igyekezett közönyösnek látszani, de Sebastian észrevette, hogy minden mozdulatát figyeli. Ha leemelt a polcról egy cipőt, az alkalmazott összébb húzta a szemét, a homlokán gyülekezni kezdtek a ráncok.

- Ne féljen, nem lopom el.

Az eladó ajka megrándult, de nem mondott semmit. Sebastian hátat fordított neki, és tovább nézegette a páratlan cipőket. Ha hozzáért egy különösen finom darabhoz, összeszorult a szíve. Egyetlen igazán előkelő ruhadarabja a kék bársonykabátja volt, amit Isaiah-tól kapott. Féltőn őrizte, melegség töltötte el valahányszor csak rápillantott, de ez mégsem tudta kitölteni azt az ürességet, ami most átjárta. Szerette azt a kabátot, de amikor belebújt, nem érezte egészen a sajátjának, gyakran feszengett a lágy szövet alatt, mintha nem is az ő méretére szabták volna. Epedve nézett ezekre a cipőkre, de nem is reménykedhetett abban, hogy ki tudjon fizetni egy jobbat közülük. Közelebb lépett a pénztárhoz és rezzenéstelen tekintettel figyelte az alkalmazottak alázatos mozdulatait, ebben a percben senkit sem utált annyira, mint ezeket a talpnyalókat. Ökölbe szorult a keze a gondolattól, hogy egy Howard Titterington milyen fesztelenül mozoghat egy ilyen üzletben a kifogástalan frizurájával, és az álszent angyalarcával. Végül megelégelte a feléje irányuló lenéző pillantásokat, és köszönés nélkül kiviharzott.