STILL LIFE - Dreadful Stories of London

1793, KENT

Írta - Nevra

- Márpedig akkor sem kéne egy ilyen fiatal kisasszonynak lovagolnia.

Lord William Seydell hátradőlt a kerti székben, ujjait összefűzte a tarkóján, mintha az előző mondatot meg sem hallotta volna. A vasszürke égbolton alattomos, lomha esőfelhők kúsztak végig, a smaragdszín fű még egészen nedves volt az előző kósza záportól. Végigsimított őszes halántékán, és halvány, büszke mosollyal az arcán oldalra pillantott.

- Nem olyan kislány már, Monty. Tizenhárom éves.

Sir Montgomery Thomsett rosszallóan megrázta a fejét. Életerős, negyven év körüli férfi volt sötét gesztenyebarna hajjal, értelmes kék szemei olyan gyorsan cikáztak, mint a gondolatai. Egy pillanatra előbukkant a nap, bágyadt sugarai áttörtek a sűrű felhőrétegeken, és erőtlen kis fényükkel megvilágították a kastély vörös téglafalait.

- Szűk az a redingot, ráadásul piros bársonyból – koppantott egyet a sétabotjával –, egyáltalán nem hölgyhöz illő, különösen nem egy ilyen fiatalhoz.

- Talán terebélyes, fodros szoknyában kéne lovagolnia?

Montgomery a szájához emelte a csészét, de gyorsan le is nyelte a kortyot, hogy a férfi szavába vágjon.

- Nem kéne lovagolnia. Elfelejtetted milyen beteg volt a télen? Megfázhat a tüdeje a nagy vágtázásban, aztán...

- Ne ragozd, értem.

Lord Seydell hangja mélyen zendült, az avatott fül mégis könnyen kihallhatta, hogy érzékeny pontra tapintottak. Montgomery újra a kezébe vette a teáját, és óvatosan témát váltott.

- Mit szólsz William Pitt tegnapi kijelentéséhez?

- Szükség van a franciaellenes koalícióra, ez nem is kérdés.

- Nagyon erősödnek a jakobinusok, de nem tartom jó ötletnek, hogy bevonjuk magunkat egy olyan nép ügyeibe, akik barbár módon felkoncolják a királyukat.

- Van, amikor a diplomatikus távolságtartás már nem opció, pedig...

A távolból patadobogás hallatszott, egy izmos, fekete ló sziluettje bukkant fel a fák közül. Törékeny, sápadt lány ült a nyeregben, apró, kesztyűs keze erősen markolta a gyeplőt. Még gyorsabb tempóra tüzelte az állatot, már szinte csak pár méterre volt a márványozott terasz, ahol apja és vendége teázott, majd hirtelen megálljt parancsolt a lónak. Diadalmasan ugrott le a földre, mézszőke haja ziláltan keretezte az arcát. Lihegve, gyors pukedlivel üdvözölte a két férfit.

- Sir Thomsett, öröm Önt Cobham Hallban látni.

Miranda sandán az apjára pillantott, mintegy visszaigazolást várva, helyes volt-e az etikett.

- Lady Miranda, amíg kegyed mosolyát látom, Cobham Hall mindig csodás hely – biccentett Montgomery.

A lány zavartan mosolygott, bár értette a férfi évődését, a szíve mélyén mégis boldogsággal töltötte el, hogy már magázzák – mégha csak egy vicc erejéig is. A ló horkantva, szuszogva Miranda tarkójához simult, bársonyosan puha pofája megcsiklandozta a lány orcáját.

- Pompás angol telivér, mi is a neve?

- Caliban!

Montgomery szemöldöke magasabbra ugrott, mint nyugodt természete általában engedte. Döbbenten Lord Seydellre nézett magyarázatot várva, de a férfi széttárta a kezét.