STILL LIFE - Dreadful Stories of London

HETVENEDIK FEJEZET

Írta - Maxwell

Bettina lustán hevert a kanapén, akár egy jóllakott macska. Állát a könyökén nyugtatta, harisnyás lábszára túlnyúlt a karfán. Egykedvűen hallgatta a penna sercegését, mely csak egy-egy pillanatra hallgatott el. Mindig azt remélte, hogy nem kezdődik újra, de a kis tollhegy fáradhatatlanul végezte a munkáját. Indulatosan a hátára hemperedett, mint egy kisgyerek, akinek aludnia kéne, de egy szemernyi álmosságot sem érez. Körmeit belevájta a bútor szövetébe, majd felemelte a fejét és körülnézett. Egy teleírt papírlap magányosan árválkodott a kisasztal szélén, csábító közelségben a csurig töltött kalamárishoz.

- Kérlek ne – dünnyögte Dominik.

Bettina komisz vigyorral megmártotta az ujját a tintában, de végül csak néhány kék cseppet fröccsentett a papírra. Visszadőlt a párnákra, és ingerült dobolásba kezdett a szófa háttámláján.

- Mikor mentek el Katharináék?

- Tíz perccel hosszabb ideje, mint mikor utoljára kérdezted.

- Bezzeg ők jól szórakoznak, amíg mi itt poshadunk.

Dominik nem felelt. Laposan felpillantott a szemüvege mögül, majd ismét belefeledkezett a jegyzetelésbe, hogy elkerülje a lánnyal a szemkontaktust.

- Mondjuk neked nincs különbség. Azelőtt is egy kis könyvkukac lehettél.

- Egy kicsit lehetnél megértőbb, a Whitborne-ház megítélése múlhat egy társasági faux pas miatt. Kockázatos lenne éppen az ítészválasztás előtt...

- Hallanád magad, szánalmas vagy.

- Mondhatsz, amit akarsz, de én komolyan veszem ezt a lehetőséget – folytatta a fiú ingerültebben. Hangja elvékonyodott az indulattól, Bettinából pedig gúnyos nevetés buggyant elő. – London egyik legrégebbi vámpírcsaládjához tartozni kiváltság. Ez nem az élvezetekről, hanem az arisztokrata körök alapos ismeretéről szól, hogy ebben a válságos...

Ebben a pillanatban kattant a bejárati ajtó zárja, Bettina tekintete felcsillant. Cyrillék hangja elcsigázottnak tűnt, mintha többhetes utazásról tértek volna haza.

- Szerinted mégis mit kellett volna tennünk? Mosolyogva elfogadni az ajándékait és megölelni a kedvességéért?

- Nem ezt mondom. De mégsem így kellett volna viselkednünk.

Cyrill dühös mozdulattal akasztotta fel a kalapját, aztán mégis megigazította, hogy ne álljon csálén. Katharina lassan húzta le a kezéről a kesztyűt, majd a tükör elé állt és kibontotta a haját.

- Ha részt veszünk a játékaiban, az egyenlő a behódolással – folytatta Cyrill.

- Így akkor sem viselkedhetünk.

- Elfelejted, hogy mi mindent követett el?

Katharina lenyelte indulatát. Sejtette, hogy Cyrillben még javában motoszkál a nemrég megtalált napló szövege, és emiatt nem is haragudott rá. Ő viszont egyre csak Sebastian utolsó mondataira gondolt.

- Ti már itt? Ilyen hamar? – szólalt meg Bettina, mint aki csak most vette észre őket.

- Kellemesen telt a napotok? – fordult feléjük Cyrill.

- Pompásabban már nem is lehetnénk – válaszolt epésen a lány. – Herr Könyvmoly Whitborne-Bachmann már könyékig tintás, én pedig beledöglöttem az unalomba.

Dermedt némaságban telt el néhány perc, még Dominik is abbahagyta a munkát egy pillanatra. Cyrill nem szólt semmit, csak egy fáradt sóhajjal megragadta a korlátot, és felindult az emeletre. Léptei lomhák és súlyosak voltak, mint egy elcsigázott teherhordó elefánté. Katharina rosszallóan Bettinára villantotta a szemét, majd követte a férfit a hálószobájáig.