My heart says yes but my mother says no

dvadeset i cˇetiri

Utálom az életem. 

Utálok mindent.

Miért van a szülőknek mindig igazuk?

Isteneeem.

Jó, oké.

Kezdjük az elején.

Magamra rángattam egy fehér, derékon megkötős crop topot, felhúztam a tüdősortomat, beletúrtam párszor a hajamba, és kinyitottam az ajtót Zack-nek, hogy be tudjon jönni.

- Gonosz dolog, hogy kicsuksz- felhúzta az orrát, így nekem kellett odamenni hozzá, hogy meg tudjam puszilgatni az arcát.- Így nem lesz jobb.

- Nemsokára úgy is haza kell mennem- elmosolyodva hagytam, hogy magához öleljen, piercingje belevágott a vállamba, ahogyan mélyen beszívta az illatomat, engem pedig kirázott a hideg.

- Hallod, ez olyan durva- kissé eltolt magától, majd megint odahajolt, hogy meg tudjon szagolni(?).- Nem annyira érzem az illatod. 

- Mivel olyan illatom van, mint neked- boldogan elmosolyodtam, és felemelve a karom, megszimatoltam azt az imádott illatot. Jézusom. Ez kissé beteges volt.

- Figyu- a derekamnál fogva magához húzott, és olyan közel volt hozzám a szája, hogyha kinyújtottam volna a nyelvem, simán megnyalhattam volna. Na, nem mintha meg akartam volna nyalni.- Ma nem jössz el velem vásárolni?

- Minek?- kérdeztem őszintén, ugyanis a hűtőjük tele volt.

- Hát... Igazából beszélgetnünk kéne.

- Miről?- kérdeztem azonnal rosszat sejtve, mire Zack megvakarta a tarkóját.

- Csak valami... fontosról.

- Ne idegelj- fogtam a táskámat, és hevesen dobogó szívvel már toltam is ki a szobából. Mit ijesztget itt?- Menjünk most.

Olyan erővel toltam le a lépcsőn, hogy magam is meglepődtem, mikor pedig épp a cipőmet húztam fel, Jane-t pillantottam meg, amint pakol az... üres bőröndjébe. Összevont szemöldökkel egyenesedtem fel, Zack pedig a konyhaasztaltól állt fel éppen.

- Jane. Te hova pakolsz?

Ahogy lehajolt, hogy berakja a ruha kupacot a krémszínű bőröndbe, sötét haja függönyként hullott az arca elé.

- Csak még néhány cuccom itthon maradt, aztán elviszem őket, mielőtt...

- Nem mehetnénk?- vágott a szavába Zack hirtelen, amin eléggé meglepődtem. Apámnak úgy mutatkozott be, hogy jól nevelt. Most meg mi van?

- Még nem tudja?- Jane szeme egy pillanat alatt akkorára kerekedett, mint két tányér. Tudjátok. Nagyra. 

- Mit nem tudok?- kapkodtam a fejem köztük, és kezdett az egész nagyon "rosszvégelesz"-film lenni.

- Kösz, Jane- intett ingerülten Zack, és bocsánat kérően nézett rám.

- Zack!- annyira dobogott a szívem, annyira a legrosszabbra gondoltam, és annyira igazam volt.- Miről beszéltek?

- Még  nem mondtad el neki?- hüledezett tovább Jane, és olyan együtt érzően pillantott rám, hogy a szívem majd megszakadt. Pedig az igazi okáról még nem is tudtam. 

- Jane, befejeznéd?- Zack egyre dühösebb lett, én pedig annyira, de annyira nem értettem semmit.

- Zack!- szóltam most már élesebben, és kicsi híja volt, hogy nem szorult el a torkom.- Mi folyik itt?

Jane csípőre tett kézzel méregette az öccsét, míg Zack fel alá sétált, és az arcáról valami olyasmit olvastam le, amit nagyon nem szerettem volna. Néhányszor kinyitotta a száját, mintha elkezdene valamit, de aztán mindig becsukta. Nem tudtam mire vélni a szótlanságát, mert Zack soha, de SOHA nem volt csöndben. Mindig tudott valamit mondani, kivéve azon a napon.

- Beth. Úgy sajnálom- nyögte ki végül. 

- Mit?- a szemeimet elöntötte a könny. Hogyha szakítani akar velem, ahhoz miért kell itt lennie a nővérének? Kisebb megaláztatással is eltűrném, max. csendben hazakullogok.- Zack, az istenért! Nagyon megijesztesz. Mondd már el, miről van szó. 

- Elköltözünk, érted?- megállt, rám nézett, és először láttam könnyeket a szemében. Nem. Nem, nem, nem és nem. 

- Mi-miről beszélsz?- muszáj volt visszanyelnem a könnyeimet, különben azonnal eltörik a mécses. 

- Elköltözünk, Beth- elkeseredetten a hajába túrt. Pikk. Egy világ tört össze bennem.- Elköltözünk...

És akkor összeállt bennem minden. 

Hogy miért jött Jane üres bőrönddel. Hogy Zack szülei miért nincsenek itthon. Hogy miért akarta pont most, pont ma, hogy nála aludjak. Hogy miért volt olyan csendes mostanában. Elakadt a lélegzetem, és a hajamba túrtam. Beharaptam a számat. Forgolódtam. Behunytam a szemeim. Csak nem akartam megszólalni.

- Miért nem mondtad el?- kérdeztem halkan. Zack arca fájdalmasan megvonaglott, Jane pedig halkan felment az emeletre.

- Én...

- Miért nem mondtad el?- felemeltem a hangomat, és félredobtam a táskámat. Muszáj volt valamit eldobnom. 

- Nem akartam..- közelebb lépett, én viszont ösztönösen hátrébb.- Nem volt még biztos. 

- Akkor kellett volna elmondanod, amikor megtudtad!- próbáltam hangosabban beszélni, de a könnyeim eltorlaszolták az utat.- Hogy gondolkodjunk rajta.

- Ezen nincs mit gondolkodni, Beth- Zack halványan elmosolyodott, én pedig úgy éreztem magam, mintha megpofozott volna.- Apát egy másik városba helyezték át. A sulit se tudom befejezni...

- Szóval ennyi?- széttártam a kezeimet, a könnyeim pedig eddig bírták bezárva: patakokban csorogtak le az arcomon.- Ennyi volt? Nincs min gondolkodni? 

- Nem úgy értettem, nyugodj már le!- emelte fel a hangját, én pedig dühösen felkaptam a táskám a földről, a vállamra vetettem, megtöröltem az arcom, és a barátom szemébe néztem.

- Akkor hát ennyi. Rendben- próbáltam nagy levegőket venni, hogy ne kezdjek valami beteges zokogásba.- Nem gáz. 

- Beth..- elcsuklott a hangja, nekem pedig A SZÍVEM SZAKADT MEG, EMBER. Ilyen érzés... komolyan olyan, mintha kettérepedt volna. Esküszöm.

- Kérlek... ne nehezítsd meg- elmosolyodtam, és hátranyúlva kinyitottam az ajtót. Meg is lepődtem, hogy elsőre sikerült, és nem nyúltam mellé. 

- Szeretlek, Beth- itt már úgy zokogtam, mint egy csecsemő. 

- Mindennél jobban- suttogtam, és kiléptem a házból.

Az ember azt hinné, könnyű elsétálni. 

Hogy csak sír, mint a filmekben a nagyok, és elrohan. Persze, ez a való életben nem létezik. 

Ott álltam az utca sarkán, és erősen azon voltam, hogy visszarohanok, és megmondom Zack-nek, hogy akármi történt, szeretem, és mindig is szeretni fogom. De sajnos a büszkeségem nagyobb volt akkor, mintsem hogy visszamenjek. Meg voltam sértve, meg voltam alázva, hogy vakon bíztam benne.

Mindennél jobban.