"Sorry" Is Not Enough *Jimin FF* [Befejezett]

1. rész

"- Kedvellek, kérlek járj velem!
- Most viccelsz? Eszembe sincs veled járni. Nem vagyunk egy súlycsoportban."

Fölriadtam, mikor újra arról a rémes napról álmodtam. Megráztam a fejem, majd kimentem a fürdőszobába. Megengedtem a csapot, és ráföcsköltem az arcomra egy kevés hideg vizet. Ettől kicsit jobban lettem, de még mindig mélyeket sóhajtottam. Megtámaszkodtam a kagylón, magamat figyelve a tükörben. Gyűlölöm magam amiatt, amit azon napom mondtam annak a srácnak.

Mi ketten mindig előbb értünk be az iskolába, mint az osztálytársaink. Azon a reggelen is így volt. Mikor megérkeztem, még csak Ő volt az osztályban. Beszélgetésünk fő témái a suli, a tantárgyak és a tanárok voltak, hisz annyira nem álltunk egymáshoz közel, hogy bármi más élményt megosszunk egymással. Tulajdonképpen, egy közös barátunk miatt ismertük egymást, és hogy az a fél óra, csöngetés előtt ne csöndbe teljen el, beszélgettünk. De ez a reggel más volt.

Feszült volt, és ha elkaptuk egymás tekintetét, Ő elpirult, és lesütötte a szemét. Természetesen megkérdeztem mi a baj, bár akkor már sejtettem. Egy középiskolában gyorsan terjednek a hírek, így a fülembe jutott, hogy állítólag tetszem Neki. Nem fordítottam ennek különösebb figyelmet. Úgy voltam vele, hogyha igaz, egyszer úgyis bevallja. És ennek akkor jött el a pillanata.

Minden kis részletre emlékszem. Én a padomon ültem, Ő kettővel mögöttem, a helyén. Kint hétágra sütött a nap, emiatt minden diák már a nyári egyenruhájában érkezett. A lányok rövid ujjú, fehér ingben, kék mellényben, ehhez illő rakott szoknyában és topánkában, míg a fiúk fekete cipőben, nadrágban, szintén fehér ingben, kék nyakkendőben és kabátban.
Mi is ebben virítottunk, azzal a különbséggel, hogy rajta már nem volt kabát, így vékony ingén keresztül láthattam izmos testét, ami valljuk be, egy tánctagozatosnál nem volt meglepő.

Egyszer csak felállt, és elindult felém. Egy méterre tőlem megállt. Megigazította a szemüvegét, majd beletúrt a hajába. Újra feltettem a kérdést: "Valami baj van?". Az alsó ajkát harapdálta. Láttam rajta, hogy a szavakat keresi. Pár pillanat múlva mély levegőt vett, a szemembe nézett, majd kimondta: "Kedvellek, kérlek járj velem!"

Addig a pillanatig biztos voltam benne, hogy nemet fogok mondani. De mikor azokba a sötétbarna szemeibe néztem, nagyot dobbant a szívem. Haboztam, pedig tudtam, hogy azonnal vissza kellett volna utasítanom. Szóra nyitottam a számat, de hangos, hiénákhoz hasonló nevetés hallatszott a hátam mögül. A barátnőim voltak, vagy valami ahhoz hasonlók. Igazából, kihasználták az iskolában elért népszerűségemet, amit három év alatt elértem a sporttal és a tanulmányi átlagommal.

A visítozásukra az iskola összes tanulója a mi termünk elé csődült, és onnan figyelték az eseményeket.
"- Ennél viccesebb jelenetet még sose láttam." - szólalt meg az egyik "barátnőm". - "Komolyan azt hitted, hogy lesz esélyed Ha Ra-sshinél?"
"- Ezt nem te döntöd el..." - morogta a fiú, mire én elég hangosan sóhajtottam egyet, hogy mindenki rám figyeljen.
"- Elég legyen."

Leugrottam az asztaltól, és egyenesen a fiú szemébe néztem. Tudtam, hogy nagyon csúnya lesz, amit válaszolni fogok, de mint "népszerű" diáktól, tőlem is elvárták mások megalázását. Megemeltem a szemöldökömet és egy gonosz álmosollyal megjutalmaztam az előttem állót.
"- Te most viccelsz, ugye? Park Jimin, eszembe sincs veled járni, ahogy más lánynak sem. Nem vagyunk egy súlycsoportban."
Ekkor hangos nevetés töltötte meg az egész folyosót, pont emiatt senki nem hallotta Jimin utolsó, nekem szánt mondatát.
"- Egy egyszerű "nem" is megtette volna." - mondta keserűen, és faképnél hagyott. A szívem szakadt meg.
Igaza volt, és semmi jogom nem volt hozzá, hogy leégessem az egész iskola előtt.

Nem tudom, hogyha akkor, nem zavarnak meg, mit is válaszoltam volna. Igaz, szóra nyitottam a számat, de a fejembe nem állt össze egy értelmes mondat sem. Az is megfordult a fejembe, hogy igent mondok neki, hisz annyi szeretet áradt Jimin tekintetéből, amit eddig egy fiúmnál se tapasztaltam. Neki elhittem, hogy kedvel engem, és hogy én is érezhetek így iránta. De a történtek után ezt már sosem tudom meg.

És bár ez az egész már egy éve történt, mégis a bűntudat minden napomat megpecsételte. De én akartam ez ellen tenni. Én annyira próbálkoztam. Egy teljes hónapig kerestem a megfelelő pillanatot, amikor bocsánatot kérhetek tőle, de nem jött össze sehogysem. Ezek után mindig csak csöngő előtt épp egy perccel érkezett, és órák után azonnal távozott. Egy hónap után úgy voltam vele, biztos kiheverte már, és hülyén is jönne ki egy bocsánatkérés ennyi idő elteltével. Így közös barátunkkal üzentem, aki viszont haragudott rám, és hallani se akart rólam.
És ez így is maradt a ballagás napjáig.
Akkor láttam mindkettőjüket utoljára. Nem beszéltem velük, ők se velem.
Egy pillanatra, mielőtt elhagyták volna az iskolát, találkozott a tekintetünk. Odaintettem, mire egy biccentést kaptam. Megérdemeltem, tudtam.
Keserűen elmosolyodtam, ahogy most is, visszaemlékezve arra az időre.
- Akkora hülye voltam. - mondtam a tükörképemnek magam elé suttogva.
- Igen, az voltál. - szólalt meg mögöttem a nővérem. - De most is az vagy, hogy gyötröd magad a múlton.
- Köszi. - nevettem halkan, és elzárva a csapot léptem nővéremhez, majd térdeltem le elé. - Felébresztettelek?
- Igen, és magamtól másztam bele ebbe. - mutatott a tolószékére, felvont szemöldökkel. Újra felnevettem. - Apa úgy másfélórája ment el, akkor keltem én is.
- Értem. - mosolyogtam, majd feltoltam magam, megtámaszkodva nővérem karfáin. - Mennyi az idő?
- Reggel fél nyolc. Mikor indul a buszod?
- nézett fel rám.
- Háromnegyed tizenegykor, úgyhogy Szöulban fogok már ebédelni.
- Izgulsz? - jött a kedvenc költői kérdésem.
- Min Ah unnie... - sóhajtottam fáradtam.
- Tudom, tudom. Utálod ezt a kérdést. - kuncogott, és védekezően feltette a kezét. - Amúgy Szöulról jut eszembe. Van egy új banda, és annál a cégnél fognak debütálni, ahova te mész dolgozni.
- Igazán? És ezzel most mit kezdjek? - emeltem meg kérdőn a szemöldököm.
- Semmit, csak gondoltam érdekel, hogy melyik csapatnak leszel a fodrásza.
- Ja, persze. - mosolyogtam kelletlenül. - Remélem leégetem a hajukat az első szőkítésnél...
- Ne mondj ilyeneket! - dorgált meg Min Ah.
- Bocsánat. - kuncogtam, és egy puszit nyomtam arcára. - Azt akartam mondani, hogy ügyes leszek.
- Én is így gondoltam.