"Sorry" Is Not Enough *Jimin FF* [Befejezett]

10. rész (a folytatásról...)

Sziasztok! Rég volt már új rész... De most ti dönthettek, hogy folytassam. Két opció közül kell választanotok, így kommentbe várom a megfelelő számot. ^^ (min. 5 komment, ha meglesz, utána folytatom csak 😉)

December. Az a hónap, mikor kint hideg szél süvít, a hó hullik, majd' meg fagy az ember, akkor is, ha nagy kabátba, sapkába, sálba, kesztyűbe, csizmába van felöltözve. Mégis mindenki járja az utcákat, önszántukból, boldogan. A felnőttek egy egy bódé mellett forralt borral a kezükben beszélgetnek, a tinédzserek bandáznak, a szerelmesek csókolóznak a nagy karácsonyfa előtt, a gyerekek pedig kipirosodott arccal esnek kelnek korcsolyázás közben, vagy épp csillagszóróval rohangálnak, nagyokat kacagva. Minden a piros, az ezüst és az arany színekbe van felöltöztetve. Az utcák épületei, fái, még a lámpaoszlopok is fel vannak díszítve. Egyszerűen csodálatos Szöul kivilágítva.
Mikor kicsi voltam, minden év decemberében feljöttünk vásárolni a szüleimmel. Korán reggel indultunk, és késő estig kirakatoktól kiratakogik jártunk. Minden kis boltnál megálltunk, a nővéremmel és anyuval ruhákat, ékszereket, cipőket próbálgattunk, míg apa egy korlátnak dőlve várt ránk, unatkozott. A házra és a karácsonyfánkra minden évben valami új díszítőelemet vettünk, épp csak kis apróságokat, esetleg új égősort, vagy új gömböket, szaloncukrot. Végül, de nem utolsónak a karácsonyi lakomához vásároltunk be, amitől mindig megéheztünk Unnieval, hisz a sok finomságból, ami a kosarunkat nyomta, még véletlenül se szabadott venni, mert anya megtiltotta, de mindig kikönyörögtük, hogy egy kis bódénál hadd álljunk meg, ahonnan forró rament szürcsölgetve jöttünk el, indultunk haza. Mint minden hagyománynak, ennek is egyszer vége szakadt, mégpedig a nővérem balesete után.

1.

4 éve nem jártam Szöulban, így mikor leesett az első hó, csak úgy elöntöttek a régi, nosztalgikus érzések. El is határoztam, újra bevezetem a decemberi karácsonyi hagyományt, amit most Chan Young unnieval és a Bangtan fiúkkal terveztem véghez vinni.

Igen, pont ezért ülök a földön, összekócolt hajjal, elfojt sminkkel, kisírt szemekkel egy vízespalackot szorongatva a kezembe, és próbálom a gondolataimat helyretenni, a megmaradt erőmet összeszedni, hogy azért déltől még vagy este hétig kibírjam valahogy talpon, plusz, az ép eszem se hagyjam el.
Nem, nagyon nem így terveztem el a napomat.
Reggel még nyugodtan indultam dolgozni. Gondoltam, szép lassan megiszom a kávécskámat, megeszem a péksüteményem az irodában. Gondoltam, gyorsan eltelik majd a nap, és délután már vásárolhatok cuki karácsonyi díszeket. Igen, gondoltam...

- Mégis mit képzelsz magadról?! Lesmárolod a barátomat? Nem tudod, hol a határ, igaz? Azt hitted nem vettem észre, hogy szinte mindig kettesben vagytok, hogy hányszor mentél neki "véletlenül", hogy mindig átöleled, meg puszit adsz az arcára? Nem is az arcára, majdnem a szájára! Oda, oda, a csücsökbe! - mutogatott a szája sarkára.
Teljesen leblokkoltam, és ha nem ülök, biztos, hogy összeesek a remegéstől. Sose hittem volna, hogy valaha ilyenben lesz részem...

2.

- A smink kész!
- Várjál, a hajad!! Kell rá még lakk, különben szét esik a kontyod!
- A világítás?
- Az rendben van, sunbei-nim!!
- Jó, Ha Ra-ssi a következő! Húsz percetek van a színpadot átrendezni! Díszletet a helyére!
- Rendben!
- Ha Ra-ssi, nézz erre kérlek... Fordulj felém! Vigyázz a ruhádra!!
- R-rendben! - dadogtam.
Már a mikrofont szorongattam a kezemben, magamba a számolva a perceket, hogy mikor is léphetek színpadra.
Na szedjük össze... Kiállok, megszólal a zene, utána 10 másodperc, és elkezdek énekelni... Áá, elfelejtettem a szöveget... Hogy van a második rész...? Jó, jó! Megvan! Na akkor, mögöttem felülök a hintára... Jaj, csak el ne essek...
Igen, nagyon féltem, és, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy jutottam el idáig. Három évvel ezelőtt még csak egy fodrász tanonc voltam, most meg szenteste napján az első fellépésemre készülök... A debütálásomra! Ahh, nem hiszem el... Még 15 perc...