Katonadolog

Kettő

      Sosem tartottam magamat szépnek, de csúnyának sem. Inkább átlagosat mondanék, habár a 165cm-emmel szinte mindig mindenkinél kisebb voltam. A hajam aranybarna a szemem viszont majdnem fekete. Csak erős fényben lehet megkülömböztetni a pupillámat az íriszemtől. Egy kicsit teltebb vagyok az átlagnál, mellben és fenékben legalábbis. Viszont mindig is arra voltam büszke, hogy milyen vékony a derekam. Ezt az egyet szeretem a testemben. Viszont ennek is kínkeserves ára volt. Keményen kellett edzenem ahhoz, hogy most végre jól érezzem magam a bőrömbe.
      Most viszont megpróbálok minnél kevesebbet mutatni az alakomból. Fekete csőfarmer, ami nem tapad annyira a lábaimra, egy terepmintás bő póló, amit beletűrtem a nadrágba, hogy kényelmesebb legyen és egy fekete Vans fazonú cipőt vettem fel.
      Nem akarom magamra felhívni a figyelmet. Itt legalábbis nem. Ez az első munkám, szóval a maximumot kell teljesítenem.
      Amint visszaértem az orvosi házba, elkezdtem tanulmányozni a napi beosztásaimat. Nem lesz sok dolgom. A délelőttjeim szabadok. Délután egy órától viszont a fiúkat fogom vizsgálni. Minden napra be van osztva, hogy melyik két házból kell a fiúknak jönniük. Tizenegy házban vannak elszállásolva, szóval minden napra jut kettő, kivéve pénteken, mert akkor három.
      Szombat, és vasárnap azok  szabadnapok. Ilyenkor azt csinál az ember amit akar. Vagyis ez egyenlő a semmittevéssel, mert a legközelebbi város három óra kocsiút, szóval nagyon nincs értelme nekiindulni. Havonta kapok négy szabadnapot, amikor is majd hazautazok a családomhoz. Ez így kényelmes lesz.
      Mire befejeztem a beosztás átnézését, addigra elkezdett korogni a gyomrom. Rápillantottam az órámra, és az hatot mutatott, ezért fogtam a laptopomat, hogy vacsora közben még tudjak dolgozni és elindultam az ebédlőbe vacsorázni. Annyit tudtam meg még, hogy a srácok hét fele fognak majd megérkezni.
      A vacsorát már befejeztem, de még mindig a gépen dolgoztam. Be kellett fejeznem egy tanulmányt, amit még az egyetem kért. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt az, hogy már nem csak én vagyok az ebédlőben, csak az hogy valaki lecsapta a tálcáját velem szemben az asztalon. Amikor felpillantottam, elkerekedett a szemem. Basszus. Pont ezt akartam elkerülni, hogy ma már ne kelljen őket látnom. De ugye ezt benéztem.
      A velem szemben ülő srác, minden volt, csak nem átlagos. De komolyan. Arról miért nem szólt senki előre, hogy a katonák ilyen dögösek?! Szinte fekete haja volt, habár látszott rajta hogy a nap kiszívta. Nem volt leborotválva, ami nem volt épp a hátrányára. A szeme zöld volt. Nem zöldesszürke, vagy zöldeskék. Nem. A legtisztább zöld, amilyet emberi szemben még nem láttam. Az ajkai pedig a tipikus, csókolni való ajkak.
-A helyemen ülsz baba!-mondta lekezelően. Ha nem szólalt volna meg, ő lehetett volna a tökéletes pasi. Édes istenem. Kate! Szedd össze magad! Gondolatban leszidtam magam. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz.
-Nem láttam névtáblát a széken. Tudod azt hittem, hogy már nem az óvodában vagyunk, hogy a hely miatt veszekedjünk.-a körülöttünk lévő fiúk, akik hallották a beszélgetést felröhögtek. A szemben lévő, csak bosszúsan elmosolyodott.
-Nem kéne így beszélned a feletteseddel, katona! Még a végén megütöd a bokád.-vigyorodott el. De ez a vigyor perverz volt.
-Nem vagy a felettesem, mivel nem vagyok katona.-jelentettem ki nyugodtan. Lecsuktam a laptopot, beletettem a táskába és felálltam, hogy felvegyem a vállamra, mert indulni akartam. Nem állt szándékomban tovább maradni, mert a végén még valami hülyeséget csinálnék.
-Akkor ki vagy?-kérdezte. A szemében láttam, hogy őszintén kíváncsi.-Én Connor Williams vagyok.-mutatkozott be. Connor. Még a neve is szexi. Úristen. Tényleg kezdek megbolondulni!
-Kate Rosewood.- mondtam, fogtam a tálcám és elindultam a kilyárat fele. Többen elkezdtek fütyülni a hátam mögött, de nem vettem róla tudomást. Vagyis megpróbáltam nem venni róluk tudomást. A tálcámat leraktam, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam az étkezőt.
Útközben több katonába is belefutottam, de mindegyik csak nézett vagy vigyorgott.
      De ez, az a fajta vigyor és nézés volt, amitől minden lány menekülne a szobályába, az ajtót is kulcsra zárná, és bebújna a takaró alá, azt gondolván, hogy az majdegvédi. Ez a megakarlakbaszini nézés és vigyor volt. Egyre szaporábban szedtem a lábaimat a ház irányába.
      Amikor beértem, kulcsrazártam az ajtót és bementem a szobába. De csak azután nyugodtam meg, miután bezártam az ablakot, elhúztam a sötétítőt, és kulcsrazártam a szobaajtót is.
      Ne értsen félre senki. Nem vagyok egy prűd személyiség, aki félti az erényét. Ami már négy éve nincs meg. Szóval nem a szextől félek. Hanem azoktól a tekintetektől amiket kaptam. Ezekből a férfi tekintetekből sugárzott a vágy. És mindegy lett volna nekik, hogy én vagyok az a személy akit meg akarnak kapni, vagy egy kurva, vagy egy bányarém. Nekik mindegy volt, csak a két lába között ne farok legyen.
      Amikor sikerült a légzésemet és a vergődő szívemet végre lenyugtatni, akkor fogtam a telefont, kikerestem az albumok közül Charlie Puth-ot és elindítottam az egész albumot. A zene kikapcsolta a gondolataimat és megnyugtatott. Fogtam magam és elmentem zuhanyozni. A zuhany alatt halkan énekeltem Charlie-val a(z) One Call Awayt, és mire befejeztem a mosdást, jóleső fáradtság lett úrrá rajtam. Megtörölköztem és felvettem a pizsmámat. Lemostam a sminkem maradékát a szememről, és megszárítottam a hajam.
      Amikor leültem az ágyra, a párnámon egy üzenetet találtam.
     "Az enyém vagy."
     "U.i. Tetszik ahogyan énekelsz."
      Görcsbe rándult a gyomrom, és elkezdtem félni. Gyorsan leellenőriztem az ajtókat, de azok zárva voltak. Remegve feküdtem be az ágyba. Éjszaka sem volt jobb. Azokkal a zöld szemekkel álmodtam. Mire hajnalban felkeltem, úgy éreztem magam, mintha alig aludtam volna valamit. Vissza akartam aludni, de már nem ment. Az óra még csak fél ötöt mutatott, szóval felöltöztem futáshoz, fogtam a telefonomat és a fülesemet, és kiléptem a házból, a hűvös hajnali levegőbe.