Katonadolog

Négy

      Alvásról ugye már szó sem lehetett, ezért fogtam a laptopot, és kiültem a ház elé a lépcsőre, hogy befejezzem a tegnap elkezdett tanulmányt, de a telefonom, vagyis anyám aki éppen hívott közbeszólt.
-Szia anya.-köszöntem.
-Örülök, hogy két nap után végre méltóztattad felvenni a telefont kislányom.-szólt bele.
-Mondom, szia anya.-kezdett fogyni a türelmem. Nincs kedvem most a kioktatására.
-Nekem te csak ne sziázz. Tegnap is többször hívtalak, ahogy ma is. Miért nem lehet felvenni a telefont? Nem nagy dolog!
-Anya. Dolgozom. Felfogtad?! De ha kell elmondom neked tagoltan is, hogy megérsd végre. Tudom, hogy te egész életedben csak a lábad lógattad, én viszont most dolgozom. Szóval nehogymár ki legyél akadva. És reggel hatkor mégis ki a fene akarja felvenni a telefont? Mondtam, hogy más időzónában vagyok. Három óra eltolódás emlékszel?-mostmár dühös is vagyok rá.
-Jól van na. Nem kell rögtön nekem esni. Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy e.-próbálta menteni a menthetőt.
-Ezt SMS-ben is meg tudtad volna kérdezni. Amúgy válaszolok a kérdésedre. Igen anya jól vagyok. Semmi bajom. És most, szia anya-köszöntem tőle el.
-De...-a többit már nem hallottam mert kinyomtam a telefont.
      A kapcsolatom anyámmal sosem volt felhőtlen. Nálunk a családban fordítva voltak a dolgok. Én apás lány voltam, az öt évvel idősebb bátyám viszont anyás. Apa egyenlően szeretett minket, anya viszont Eliottot jobban. Erről nem ő tehetett és nem is hibáztattam érte. Imádtam őt. Minden mozdulatát kíváncsian figyeltem. Kiskoromban folyton utána mászkáltam. Mindig a sarkában voltam. De ő ezt sosem bánta. Ritkán kaptunk össze, és akkor is csak anyánk miatt.
      Tizenöt voltam amikor meghalt. Egy világ dőlt össze bennem. Amikor megtudtam, hogy nem volt halálos a sebesülése, csak az orvos volt vele hanyag, akkor döntöttem végleg. Akkor már évek óta foglalkoztatott az orvostudomány, és mindig is az akartam lenni de akkor, tizenöt évesen döntöttem el, hogy katonaorvos leszek.
      Évekig kutattam azután az orvos után, és tizenkilenc évesen meg is találtam. George Hoover-nek hívják és Európában él. Két éve ment nyugdíjba, akkor költözött oda, mert túl sok nő tett feljelentést ellene, gondatlan gyógyítás miatt. Azóta amióta megtudtam, hogy ki is ő, csak azon jár az agyam hogy megkeressem és tönkretegyem. A tervem már megvan hozzá. Már csak kiviteleznem kell.
      A gondolataimból az zökkentett ki, amikor megállt előttem valaki.
-Igen?-pillantottam fel.
-Szia.-mosolyodott el az előttem álló srác. Aki mellesleg nem nézett ki rosszul.-Jamie Scott vagyok.-mutatkozott be udvariasan.
-Szia. Kate Rosewood vagyok.-mondtam, és a mosolygása engem is arra késztetett, hogy elfelejtsem az összes problémámat, és csak a boldogságra koncentráljak.
      Szőke haja, és csokibarna szeme volt. Kicsit pisze orra és telt szája pedig mosolyra húzódott és a sarkában gödröcskék voltak. Kisfiús arca teljesen elbűvölt. A teste sem volt éppen a hátránya. Fekete pólója kihangsújozta izmos felsőtestét. Katonai nadrágja pdig jól illett keskeny csípőjére, és hosszú izmos lábaira. A bakancsba betűrt nadrág pedig hangsújt fektetett arra, hogy ki is ő valójában.
-Segíthetek valamiben?-kérdeztem udvariasan és jólnevelten. Ő erre felnevetett.-Mi olyan vicces?-húztam fel az egyik szemöldököm kérdőn.
-Connor mondta, hogy elbűvölően édes hangod van, de eddig nem hittem el neki.-értetlen arckifejezésem láttán megint felnevetett.-Leülhetek?
-Persze. De csak akkor ha elmondod, hogy honnan jött ez az egész.-próbáltam komoly lenni. De Jamie kisugárzása árasztotta magából a jókedvet, ami ragályos volt.
-Megegyeztünk doktornéni.-vigyorgott magabiztosan. Én eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést és arrébb csúsztam a lépcsőn, hogy leülhessen és kényelmesen elférjen.-Connort már ismered.
-Nem azt mondanám, hogy ismerem, hanem hogy összefutottam vele.-ezt a megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta.
-Na szóval, ő mesélt rólad. És elég ideges volt közben. Én pedig kíváncsi lettem, hogy ki tudta őt így kihozni a sodrából. És csodálkozom hogy ilyen kicsi nőszemély, ennyire fel tudta idegesíteni.
-Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok rajtam.-forgattam meg a szemem.
-Nyugi kislány. Nem cukkolni akarlak. Csak kíváncsi voltam. De tudod mit? Hogy elfelejtsük ezt a kis incidenst, játszunk valamit!-csillant fel a szeme.
-És mégis mit?-mosolyodtam el én is. Ez a srác tényleg nagyon intenzíven hat az ember érzelmeire.
-Mondjuk játsszuk azt, hogy én kérdezek egyet, aztán te. És a válasznak őszintének kell lennie!
-És ha valaki hazudik?-kíváncsiskodtam.
-Vallató tiszt vagyok. Tudom hogyha valaki hazudik.-komolyodott el egy pillanatra.-Szóval nem éri meg.-kacsintott újra vidáman.
-Hát jó.-egyeztem bele. Úgy sem veszíthetek semmit. Gondoltam én.