Túlélők

1. Kal

A két test összeütközött előttem és a tömeg feléljenzett. Az arcomon mosoly jelent meg, ahogy néztem a két férfi birkózását. Öklömet a levegőbe emeltem, mintha meg akarnék ütni valakit. Az ereimben adrenalin pezsgett, pedig nem én voltam az, aki harcolt. Már az is elég izgalom volt, hogy néztem, ahogy ezek az emberek verik egymást.

Egy nagy körben álltunk a raktárban, körülöttünk tüzek égtek, ezek és a néhány LED-lámpa volt az egyetlen fényforrás a sötét épületben. A piszkos ablakokon túl koromfeketeség terült el és szakadt az eső. A felhők elrejtették a holdat és a csillagokat. Kinézve csak a belső tér tükröződését láttam. A régi épület látott már szebb napokat, a téglafalak omladozni kezdtek, minden centiméternyi felületet graffiti borított, a fémoszlopok és ajtók rozsdásak voltak. A piszok megtöltötte a levegőt, ahogy a birkózók felrúgták a port, ami folyamatosan tüsszentést okozott. Nem volt egy ötcsillagos szálloda, de legalább volt tető a fejünk felett.

Alkoholt és cigarettát adtak körbe az emberek között. Mindenki részeg volt és élvezte a show-t. Csak egy szokásos éjszaka a bandában.

Harcoltunk, szurkoltunk és ittunk, amíg el nem ájultunk.

Széles vigyorral kiabáltam utasításokat a verekedőknek. Az nem érdekelt, hogy ki nyer, csak azt akartam, hogy verjék ki egymásból a szart. Ez volt az egyetlen szórakozás, amit manapság kaptunk.

A háború megváltoztatta az egész életünket.

Különösen az enyémet.

Nem ebből az országból származom, még csak nem is erről a kontinensről. Északnyugat-Maldonban, az Arran-szigetek fővárosában nőttem fel. Azért jöttem a Baaran Föderációba, hogy megtaláljam a vérszerinti szüleimet, miután megszöktem az árvaházból, ahol akkor éppen éltem. Körülbelül tizenöt éves lehettem. Egy idő után feladtam a keresést és elkezdtem élni a saját életemet, rájöttem, hogy semmi értelme olyan emberek után futnom, akik semmit nem akartak tőlem. Azzal kerestem pénzt, hogy számítógépeket törtem fel, adatokat loptam és módosítottam rendszerekben. Illegális volt, de jól fizetett. Ma már furcsa visszagondolni azokra az időkre, a LED lámpásokon kívül egy működő elektronikai készülékkel sem találkoztam már hónapok óta.

Most egy másik életet élünk.

Az egész három évvel ezelőtt kezdődött, amikor terroristák jelentek meg az Ellon-Földi Köztársaságban. Fel akarták bontani az uniót, és újra függetlenné tenni a Földeket. Ez hatalmas globális problémát okozott. A nagyvárosokat elfoglalták, az emberek félelemben éltek a támadásoktól. A világ vezetői radikális lépésekre kényszerültek és a Baaran hadsereg ráengedte biológiai fegyverét a Köztársaság területére, feláldozva ezzel ártatlan életeket. A kontinens, az otthonom, azóta karantén alatt áll. Nincs legitim információnk az ottani helyzetről, de az a hír járja, hogy a terület élhetetlenné vált a fertőzés miatt.

Eleinte itt nem igazán éreztük a következményeket, de aztán a Verani Birodalom, a világ egyik legnagyobb hatalma, válaszul támadást indított a Föderáció ellen. Ez másfél évvel ezelőtt volt. Azóta elfoglalták az ország nyugati államait, beleértve azt is, amelyben élünk.

Itt, a front ezen oldalán teljesen el vagyunk vágva a világ többi részétől. Fogalmunk sincs, hogyan áll a háború, csak próbálunk túlélni. Nincs áram, nincs fűtés és nincs ellátás. A városunkat lebombázták, a csapatok átmentek rajta, megöltek mindenkit, aki ellenállt, a többit pedig börtöntáborokba helyezték. Néhányan elmenekültünk, néhányan elrejtőztünk, és most, hogy az ellenség maga mögött hagyta ezt a helyet, visszajöttünk, hogy magunkévá tegyük a várost.