Túlélők

12. Mack

Ennek nem így kellett volna történnie. Határozottan nem így!

A golyózápor elől az egyik sarokban találtam fedezéket. A menekülés nem volt opció, mert ez a folyosó zsákutcában végződött. Nem tudtuk volna kinyitni azt a fémajtót a végén, ezért egyetlen lehetőségünk maradt; megpróbálni kiiktatni az ellenséget.

Több holttest is hevert előttem a földön, néhányan közülünk, néhány veráni. Jenna és Colin közvetlenül mellettem voltak. A lány megállás nélkül tüzelt, bár nem voltam biztos benne, hogy mindig célzott-e. Inkább pánikreakció volt tőle. Teljesen eltorlaszolták a folyosót, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk őket abban, hogy közelebb jöjjenek.

Colin a fal másik oldalán ült, szintén egy sarokban, sérülten. Szerencsére a seb nem volt súlyos, a golyó a jobb felkarját érte. Már be is volt kötözve, kicsi az esélye, hogy kivérzik vagy fertőzést kap. Az egyetlen probléma az volt, hogy egy ép karral nem tudta megfelelően használni a géppuskáját. Inkább a hátára dobta, és elővette helyette a kézi fegyverét.

Jude és Alex velünk szemben lapult Smith-szel és néhány megmaradt emberével a Bravo csapatból.

Trent kint maradt, az volt a feladata, hogy leszerelje az őröket és segítsen nekünk bejutni. Tudtam, hogy jól van, mert nem keveredett közvetlen harcba, és amint bejöttünk, vissza kellett mennie a quadokhoz. Mostanra már biztosan ott vár ránk.

Az egyetlen, akit nem találtam az Kal volt. Nagyon reméltem, hogy nem az elesettek között van.

Újra megpróbáltam a rádióhívást, remélve, hogy ezúttal valaki válaszol.

- Itt Mack, segítségre van szükségünk!- mondtam -Elvágták előttünk az utat valahol az északi folyosón! Vannak sebesültek és halottak is!- elhallgattam, hogy kiderüljön, van-e reakció- Hall engem valaki?

Jenna kétségbeesetten nézett rám, és az utolsó előretöltött tárat tette a fegyverbe. Mutattam neki, hogy cseréljünk helyet, átadtam a rádiót, és most rajtam volt a sor, hogy lőjek.

- Úton vagyunk, Mack! – sercegett a rádió.

Megkönnyebbülés volt Preston hangját hallani. Jenna halvány mosollyal nézett rám, kezében a készülékkel.

Visszafordultam, és újult erővel kezdtem lőni az ellenséget, de mindössze öt lövés után megfordultak, és fegyverüket az ellenkező irányba szegezték.

Itt a segítség!

Kiléptem a fedezékből, és a fegyvert a hátukra szegezve közeledtem hozzájuk. A többiek követték a példámat, térdre kényszerítve a veránokat.

- Mi történt? - kérdeztem a parancsnokot.

- Kitartóbbak, mint gondoltuk – magyarázta. - Miután megszereztük a kommunikációs központot, megpróbálták kiszorítani a csapatainkat a többi pontról.

- Ez érdekes - értettem egyet -, azt gondolná az ember, hogy ha a fő pont leesik, akkor az egész bázis leesik.

- Katona!- fordult az egyik beosztottjához - A bravo csapat vigye vissza a sebesülteket és a halottakat az autókhoz, Owen, te maradsz. Alfa és echo, menjetek az irányítóterembe!- Újra rám nézett- Hol a lány?

Ez az, amitől féltem.

Végigneztem az elesetteken, az arcukat tanulmányoztam, de egyik sem Kal volt.

Kicsit megkönnyebbültem, de az idegességem megmaradt.

Ha nincs itt, akkor hol a faszban van?