Túlélők

7. Kal

Lassan kinyitottam a szemem, nagyon gyengének és éhesnek éreztem magam. Fogalmam sem volt, mi történt, vagy hol vagyok. A hely egyáltalán nem tűnt ismerősnek.

A mennyezetet bámultam, fölöttem egy fénycsöves lámpával, ami nem volt felkapcsolva.

Egy ágyon feküdtem, takaróval és puha párnával a fejem alatt. Jobbra fordítva a fejem egy ablakot láttam, de a redőny le volt húzva, így csak annyit tudtam meg, hogy nappal volt. A másik oldalamon egy zöld függöny zárta el a külvilágot.

A másik oldalról léptek hallatszottak. Valaki fel-alá járkált.

Fel akartam kelni, hogy megnézzem, mi ez a hely, de valami visszahúzott a bal kezemnél fogva. Lenéztem, és észrevettem, hogy az ágyhoz vagyok bilincselve.

A szemem tágra nyílt, a szívem hevesen vert, rövid, gyors lélegzeteket vettem, és a kezem rángatásával elkezdtem harcolni a fémmel.

Éles fájdalom nyilallt a gyomromba, de ez sem állított meg. Hisztérikusan próbáltam kiszabadítani magam.

Valaki oldalra húzta a függönyt, és hozzám futott, de figyelmen kívül hagytam az illetőt.

Úgy éreztem nem kapok levegőt, akárhányszor is próbáltam megtölteni a tüdőmet, hasztalan volt. Mintha a testem nem fogadta volna el az oxigént, amit magamba szívtam.

Az elmém zavaros volt, megpróbáltam kitalálni, hol vagyok, miközben az utolsó emlékem is eszembe jutottak.

A képek elárasztották a gondolataimat, minden kezdett kitisztulni. A park, Hitch, a robbanás!

Mindez túl sok volt. Lehetetlen volt mindent feldolgozni. Túl szörnyű volt. Nem akartam minderre emlékezni!

- Nyugodj meg!- hallottam egy női hangot. Két kezét a vállamra tette, és visszanyomott az ágyra.- Minden rendben van! Biztonságban vagy!

Ránéztem a középkorú nőre, sztetoszkóppal a nyakában. Orvos lehetett, de nem a szokásos fehér kabátot viselte. Egy régi, szürke, hosszú ujjú póló volt rajta, hosszú barna haját pedig lófarokba kötötte.

A hangja nyugodt és kedves volt, amitől tényleg jobban éreztem magam. Visszafeküdtem az ágyra, és szememet az idegenen tartottam, aki felhúzta az ingemet és megvizsgálta a hasamat.

- A sebed felszakadt - jelentette ki -, Tammi! - emelte fel a hangját - Hozz egy ruhát és tiszta kötést!

Néhány pillanat múlva egy fiatal lány jelent meg a függönynél, kezében az orvos által kért dolgokkal. A hasonlóság tagadhatatlan volt közöttük, ezt azonnal láttam. Mindkettőjüknek ugyanaz a kék szeme és arcvonásai voltak, bár a lány haja világosabb és göndörebb volt. Átadta a kendőt a rokonának - valószínűleg anyjának -, aki kidobta a régi kötésemet, és letörölte a vért. Mozdulatlan maradtam, de testem minden izma megfeszült, és gyanakodva figyeltem a mozdulataikat. Még soha életemben nem találkoztam ezekkel az emberekkel, és nem túl kellemes úgy ébredni, hogy fogalmam sincs, hol vagy, vagy kik a körülötted lévő emberek.

- A nevem dr. Nicole Bailey – mosolygott rám a nő, miközben újra beragasztotta az összevarrt sebet – Ő pedig a lányom, Tammi.

Tekintetemet a lány felé fordítottam, aki egy félénk mosollyal intett nekem. Tizenöt-tizenhat éves lehetett.

- Hogy hívnak?- kérdezte dr. Bailey, de nem válaszoltam- Emlékszel, mi történt veled? Hogy ki vagy?

Megsértődhettem volna a kérdésen, de tekintve, hogy egy bombarobbanás túlélője vagyok, ezek ésszerű kérdések voltak. Agyrázkódást vagy amnéziát i8s szenvedhettem volna.