9. Kal

2.4K 181 2
                                    


Hallottam, hogy az alagsori ajtó nyílik és csukódik, majd David megjelent a lépcső tetején.

Egy hét telt el azóta, hogy bezártak ide, a gyorsan rögtönzött börtönbe. A sebeim szépen gyógyulnak, de dr. Bailey szerint a hegek megmaradnak. Valójában nem bánom. Az állkapcsomon lévő öt centis vágás elég menőnek tűnik.

Nem maradhattam a nővérszobában, mert szükségük volt a helyre, hogy más embereket is kezelhessenek, így miután az állapotom elég stabil volt, áthelyeztek az alagsorba.

A egykori feltételes szabadlábra helyezésért felelős tisztviselőm minden nap lejött látogatóba és beszélgetni. Nos, többnyire csak ő beszélt, én pedig próbálom figyelmen kívül hagyni. Mellette csak az orvost látogatott, de ezen nem is lepődtem meg. Nem tudom, miért gondolták, hogy jó ötlet megmenteni az életemet csak azért, hogy fogva tartsanak.

- Remélem, elhoztad az ebédet!- támaszkodtam a rácsoknak.

Nem sietett, lassan jött le a lépcsőn, és elém állt.

- Tudod, nem olyan rossz itt - nyújtotta át nekem a fémbögrét és a villát.

Az étel látványától elfintorodtam.

Csirke és rizs.

Megint.

Ez a negyedik alkalom ezen a héten.

Nem tudom, hány csirkéjük van, de ez egy nagyon nagy mennyiségű hús.

A vacsorámmal az ágyamhoz mentem, és leültem enni.

- Nyilván te nagyon jól érzed magad a katonákkal! Végül is zsaru vagy, ami majdnem ugyanaz. De nézz rám! Életemben először találkozom ezekkel az emberekkel, és máris tudják, hogy a helyem egy cellában van - mutattam körül -, nem tudom, miért hozott ide Mack, amikor pontosan tudta, ki vagyok! Nem zavart volna, ha ott helyben meghalok!

- Kal, te nem vagy olyan, mint azok odakint - lépett közelebb -, igen, hoztál néhány rossz döntést az életed során, de ki nem? Elhitették veled, hogy közéjük tartozol, de ez nem igaz! És mindketten tudjuk, hogy nem gondolod komolyan, amit a halálról mondtál. Túlélő vagy, harcolni fogsz az életben maradásért.

Letettem a bögrét az összecsukható ágyamra, és közvetlenül előtte sétáltam.

- Nézd, nagyra értékelem, hogy valószínűleg te vagy az egyetlen ember a világon, aki törődik velem, de már nem kell vigyáznod rám! - mondtam -Most egy másik világban élünk, és itt nem vagy a felelős értem. Ugyanazt mondhatom, amit minden nap mondok: nem csatlakozom a fanatikusokhoz!- Ezzel visszaültem, és újra elkezdtem enni.

Soha nem értettem, miért, de David mindig a jót kereste bennem. Amióta egy évvel a háború előtt találkoztam vele, próbált segíteni nekem. Amikor huszonegy éves lettem, és egy év börtön után kiengedtek, segített munkát találni, talpra állni. Árvaként nem volt senkim, aki támogatott volna, a helyzetem még nehezebb volt, mint a legtöbb volt fegyencé. De ez a szigorú tekintetű, de jószívű ember előttem nem adta fel.

Még most sem.

Alig ismertem fel, amikor először meglátogatott. Vastag szakállat növesztett, a haja hosszabb lett, és arcvonásai sokkal markánsabbá váltak. Annak ellenére, hogy viszonylag biztonságos helyen vagyunk, mindig nála van a fegyvere, mint mindenki másnál, amennyire én látom.

- Sajnálom, hogy feladtad - a hangja lenéző volt, ami megőrjített.

Ismét felkeltem, és éppen kiabálni akartam vele, hogy hova tegyem a szánalmát, amikor kinyílt az ajtó, és Mack lépdelt le a lépcsőn.

TúlélőkWhere stories live. Discover now