Túlélők

10. Mack

- Benne van- jelentettem ki, ahogy beléptem Prestonhoz.

Ott volt még az anyám, másik négy szakaszvezető és Oscar, a mérnökünk.

- És biztos vagy benne, hogy ért hozzá?- kérdezte Davidet Preston.

A férfi határozottan bólintott.

- Kal számára nincs áthatolhatatlan tűzfal- mutatott az ajtóra- Én nem tudom, hol tanulta, de az a lány egy zseni.

Hinni akartam benne, de nem bíztam Kalben. Az, hogy bezártuk tényleg az én hibám volt, de ezzel a húzásunkkal csak még inkább ellenszenvesek lettünk számára. Van még két napunk az akcióig, addig pedig elhatároztam, hogy megmutatom, nem vagyunk mi olyan rosszak.

Másnap reggel egyből mentem is az alagsorba. Azt hittem, hogy aludni fog, de helyette a földön ült háttal nekem és a falat kapargatta egy kis fémdarabbal.

- Mit csinálsz?- kérdeztem. Hátra fordult ugyan, de nem szólt semmit, aztán folytatta, amit csinált- Jó hírem van!- mondtam- Ma kiszabadulsz innen és megmutatom a tábort.

Lassan felállt, a rácshoz sétált és zöld szemeivel mélyen az enyémbe nézett.

- Nem érdekel!- mondta könnyedén.

Nem igazán erre a válaszra számítottam. Azt nem vártam, hogy figyelmesen végig hallgat majd, míg körbevezetem, de gondoltam kicsit boldogabb lesz, ha végre kijut innen.

Elővettem a zsebemből a kulcsot és elé léptem.

- Egy kis friss levegő mindenkinek kell!- vontam vállat és kinyitottam a cellája ajtaját.

- Nem unod még, hogy folyton akaratom ellenére ráncigálj ide- oda?

- Inkább gyere!- intettem.

Vetett rám egy kétkedő pillantást, de kijött. Láttam az arcán, hogy nem tudja mire vélje a helyzetet és azon gondolkozik, hogy hogyan szökjön meg.

- Ugye mondanom sem kell, hogy ha bármivel próbálkozol, az egyességünknek lőttek- figyelmeztettem.

- Hát hogyne!- motyogta.

Felmentünk a lépcsőn, ki a folyosóra. A szeme elszokott a természetes fénytől, ezért egy darabig csak hunyorogva jött mellettem. Először az étkezőbe vittem, ahol épp a reggeli maradékot pakolták el. Kalt az étel jobban érdekelte, ezért megengedtem neki, hogy egyen még egy kicsit, annak ellenére, hogy mindenkinek meg van határozva a fejadagja. Bemutattam neki pár embert, aztán a tornaterembe mentünk, ahol a fegyvereinket tartjuk és a katonák gyülekezőhelye van.

- Néhányan aludni is itt szoktak, hogy őrizzék a készleteket, illetve nem mindenkit tudunk termekben elszállásolni- magyaráztam.

- Hogy sikerült ennyi mindent összeszednetek?- sétálgatott előttem a megpakolt asztalok közt, miközben lenyelte az utolsó falatokat.

- Sok a katona közöttünk, akik magukkal hozták a felszerelésüket, volt, hogy az ellenségtől vettük el, találtuk...

- Hol vannak az enyéim?- állt meg hirtelen és szembefordult velem, amitől majdnem neki mentem.

- Csak késeket találtunk nálad, amiket biztonsági okokból elkoboztunk, de ha indulunk, megkaphatod őket.

Az arca zavartá vált egy pillanatra, aztán mintha csalódott volna, végül rendezte a vonásait és újra nézelődni kezdett. Egy M249-es géppuskán akadt meg a szeme és kérdőn rám nézett. Én tétován bólintottan, értettem, mit akar. A fegyver ugyan nem volt megtöltve, de a kezem így is a combomra rögzített pisztolyra csúszott. Lassan felemelte a fegyvert és forgatni kezdte, úgy tűnt ért hozzá.