Mosolyogj! | NaruSasu fanfiction ✔

14.

(flashback)

Sakura soha életében nem érezte magát ennyire borzalmasan. Már három napja feküdt ágyban folyamatos magas lázzal, alig kapott levegőt, azt is csak a száján át, de minden egyes nyelés úgy tűnt, mintha késekkel gargalizálna. Köhögött és kínozta a fejfájás, amikor pedig éppen nem aludt, összekucorodott és csak szipogott magzatpózban. Nem tudta, a mentális vagy a fizikai fájdalmai voltak nagyobbak, de szenvedett. A betegsége talán elmúlik majd a téli szünet végére, de ezt a hatalmas megszégyenülést soha életében nem felejti el sem ő, sem Sasuke. Zsebkendőhalmokból épített maga körül várat, néha felült az ablakpárkányára a takaróba kucorodva, és a hideg ablaküvegnek döntve a fejét bőgött. Kint mások hógolyóztak, szánkóztak, és élvezték a szünetet, míg ő harminckilenc fokos lázzal volt karanténba zárva a rengeteg nyomasztó gondolatával együtt.

Sasuke nem kereste fel azóta. Látta az aznapi nem fogadott hívásait, és tudta, hogy az anyjánál is érdeklődött felőle, de nem látogatta meg, és egy SMS-t sem írt. Mostanra már biztosan végigért a kis dobozba rejtett szerelmes levélen. Háromszor írta újra, több időt szánt minden egyes szóra, mint egy többoldalas beadandóra. Még a kedvenc parfümével is befújta a rózsaszín papírlapot. Vajon megtalálta egyáltalán a csomagot? Jobban örült volna, ha nem, remélhetőleg eltemette a hó, és szétázott az egész. Az utolsó emléke az volt, ahogy elhajította, miközben elesett. Az eset után már látni sem bírta volna Sasukét, nem tudott volna a szemébe nézni, és ez nem a fiú hibája volt, hanem az övé. Egyedül ő tehetett arról, mi lett az este végkimenetele, és napok elteltével is azt kívánta, bárcsak elnyelte volna a föld. Sosem érezte magát még ilyen sebzettnek, szomorúnak, elveszettnek és szerencsétlennek. Néha azon gondolkodott, mi van, ha nem fut el rögtön sírva, csak feláll nevetve, mintha mi sem történt volna. Bárcsak több ereje lett volna, és több önbizalma. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete.

* * *

Sasuke forró teát szürcsölgetve lépett a szobájába. Vagy egy órát töltött kint a házuk előtti járdán lapátolva a havat, bár munkája nem sokat ért, hiszen ahogy belépett az ajtón, a hóesés ismét felerősödött. A kezei összefagytak, és most tényleg hasonlított egy jéghercegre, ahogy Suigetsu nevezte őt néha, még a tincsei is megmerevedtek, mintha egy egész tubus zselét használt volna el egyszerre. Édesanyja már egy gőzölgő bögrével várta a konyhában, amiért most különösen hálás volt. Bírta a hideget, de ez a kutyafagyasztó idő még neki sem tetszett. Amúgy sem volt már az igazi a tél. A bátyja, akivel régen hógolyócsatákat vívtak és szánkóztak, csak napok múlva fog hazakeveredni, szentestére, de akkor sem egyedül. Sasukét néha megijesztette, mennyire rohant az idő.

Egész a nyakáig húzta egyszerű fekete takaróját, ahogy végigfeküdt az ágyán, teáját a mellette levő kisszekrényre helyezte, Sakura ajándéka mellé, ami úgy állt ott napok óta, ahogy hagyta, mint egy megoldatlan ügy emlékeztetője. Sasuke rosszul érezte magát minden alkalommal, mikor ránézett, pedig nem gondolta úgy, hogy bármiben is hibás lenne. Nem tudta, mi lenne a helyes lépés. Fel kéne hívnia? Már próbálta, és semmi válasz nem érkezett vissza. Aggódott érte. A lány valószínűleg egészen hazáig rohant, miközben repkedtek a mínuszok, Sasuke szinte biztosra vélte, hogy megfázott, és egy kis náthával még szerencsésen meg is úszta volna. Azt sem tudta, mit mondhatna neki. Azóta is fúrta az oldalát, vajon mi történik, ha a lány nem botlik meg, de ezt már nem volt alkalma megtudni. Talán meg kéne látogatnia? Az csak pár újabb kínos pillanatot eredményezett volna, ráadásul Sakura anyjától leverte a víz. Ő volt az anyatigrisek mintapéldája.