Out • l.p • (Befejezett)

11.

kristina bazan

2017. június 08., Csütörtök, Párizs

Fáradtan toltam be a bejárati ajtót magam előtt, Teddy rögtön felém rohant és ugrálva, valamint a farkát vadul csóválva üdvözölt. Meglepődve pillantottam le rá, hiszen általában sosem szokott így kiszaladni elénk, hiszen nem tudom említettem –e már, de lusta egy szörnyeteg volt. Általában megszokta várni, amíg mi megyünk oda hozzá és szeretgessük meg, most viszont úgy ugrált előttem, mintha hirtelen hiperaktívvá változott volna.

Egy halvány mosollyal az arcomon hajoltam le hozzá és vakargattam meg a füle tövét, majd lefogtam a fejét és nyomtam rá pár puszit, végül pedig hagytam neki, hogy viszonozza a szeretetemet és kedveskedhessen a kutyanyálával.

Mosolyogva töröltem le a kézfejemmel az arcomat, majd miután kibújtam a futócipőmből, a nappaliba mentem.

Megtorpantam a küszöbön, mikor észrevettem Raphit, aki eddig háttal állt a bejárattal, most viszont megfordult, amint meghallotta, hogy mögötte vagyok. Kezemet gyorsan felemeltem és kihúztam a sportfüleseket a fülemből, nehogy Raphi egyetlen szaváról is lemaradjak.

A szívembe sajdult, amint megpillantottam az arcát, a lábaim földbe gyökereztek, a szám kiszáradt és a torkomba hatalmas gombóc növekedett. A szemeimbe akaratlanul is könnyek gyülekeztek, amiket igyekeztem lenyelni és a szívem olyan hevesen dobolt a mellkasomban, hogy nem kizárt, hogy még Raphi is meghallotta.

Három napja nem láttam őt, mióta kilépett az ajtón magamra hagyva a felemésztő bűntudatommal és nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez volt életem eddigi legrosszabb és leghosszabb három napja.

Minden egyes perccel, amit külön töltöttünk, csak jobban és jobban hiányzott és bár próbáltam magam felkészíteni az egyedüllétre és néhányszor elég komoly beszélgetést folytattam saját magammal fejben, hogy ne Raphi körül forogjanak a gondolataim nulla-huszonnégyben, most hogy újra itt állt előttem, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy a nyakába boruljak, tudtam, hogy nem sikerült.

Hogy is sikerülhetett volna? Hét éve sülve-főve együtt vagyunk és nem csak, hogy a hétköznapjaim állandó pontjává vált, de úgy éreztem, mintha már egy részem lenne. Olyan volt, mintha összenőttünk volna, a lényem részévé vált és ez persze egyáltalán nem segített a hiányérzetemen, sőt ha lehet, csak rosszabbított rajta.

Az elmúlt három napban teljesen elkeseredett voltam, nem találtam a helyemet és minden időmet itthon töltöttem, hogy ha Raphi betoppan, biztosan itthon legyek. A három nap alatt csak egyszer kommunikáltunk sms –ben, mikor is megunta az áradatot, amit rázúdítottam és visszaírt röviden és tömören, hogy az egyik barátjánál van, és hogy majd a napokban hazajön. Ez a 'napokban' pedig lehetett aznap, vagy a rákövetkezendő nap, éppen ezért még egy fontos címlap fotózást és interjút is lepasszoltam, ami Koreában került volna megrendezésre.

Nem csak Fiona, de anya, Cibelle és persze Sam is elképesztően leszidott, amiért kihagytam egy ilyen fontos lehetőséget, engem viszont egyáltalán nem érdekelt. Tök mindegy volt milyen fontos lehetőséget hagytam ki, a lényeg, hogy itthon voltam és vártam Raphira.

Ennyi erővel viszont még el is mehettem volna Koreába, hiszen most csak egy órára tettem ki a lábamat a lakásból, ő pedig természetesen ekkor futott be.

- Szia – köszönt halkan, a száját alig mozdította, a tekintetemet pedig kerülte, mintha legalábbis ő tett volna rosszat. Pedig a helyzet pontosan fordítva volt, én mégis képtelen voltam elszakítani a szemeimet tőle.