Nothing In The Cage Of My Ribcage

Chapter 52

Ashley és a családom mindennél boldogabbá tettek. Az örömbe mindössze egy apróság rondított bele: az idő ellenünk dolgozott. A napok szinte elszáguldottak mellettünk. Egyik percben még Nicole-lal simítottuk el a nézeteltéréseinket, aztán este Andy születésnapját ünnepeltük, másnap pedig a fiúkat vittük el Disneylandbe. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy vészesen közeledik az elválás ideje. Ashley kétségtelenül kitett magáért az elmúlt két napban és nem győztem elég hálásnak lenni neki. Feltett szándéka volt, hogy a lehető legtöbb időt töltsük együtt úgy a családommal, hogy ők közben élményekkel menjenek majd haza. Ahogy megígérte, bejártuk az Universal Studiost és egy barátjának hála külön bejáratú idegenvezetést kaptunk oda is, ahova az átlag turista nem teheti be a lábát. Ash és apa a western forgatási helyszínektől nem akartak elszakadni, a Harry Potter múzeumból viszont Dant és az ikreket nem lehetett kirángatni. Anyát akkor vesztettük el, amikor Richard Gere sétált el mellettünk, miközben egy forgatásra igyekezett, ráadásul elkövette azt a hibát, hogy mosolyogva intett nekünk. Nicole-lal már-már úgy éreztük, hogy egyedül mi maradtunk ép elméjűek. Ez addig volt igaz, amíg nem navigáltak el minket a Halálos Iramban díszletei közé. Ashley-nek le kellett tennie a nagy esküt, hogy amint lesz egy lélegzetvételnyi időnk, egy hétvégén megnézi velem az összes részt.

Valahol aggódva, de reménykedve figyeltem Danielt és Nicole-t egész nap. Akármennyire jól ismertem a testvéremet, szinte semmit nem tudtam leolvasni róla, hogy sikerült az előző estéjük. Mindketten mosolyogtak, de életemben először nem tudtam megmondani, hogy Dan nevetése valóban őszinte-e. Annyira régóta együtt voltak, hogy az összeszokottságból fakadó harmóniát kívülről nézve még a köztük lévő problémák sem zavarták meg. Ugyanúgy automatikusan fogták meg egymás kezét, foglalkoztak a gyerekekkel és értették egymást fél szavakból, mint eddig bármikor. Elgondolkodva figyeltem őket a fotelben ülve, miközben az asztalnál ültek az ikrekkel és Nicole szüleivel beszéltek telefonon.

- Te tudtad, hogy valami nincs rendben, ugye? – kérdeztem apát, le sem véve a szemem a testvéremékről, mikor leült mellém és átkarolt.

- Persze. Dan furcsán kezdett viselkedni mostanában. Ingerültebb lett és több időt kezdett otthon tölteni.

- De ha pont az a bajuk, hogy nincs elég idejük egymásra...

- Tudod, hogy milyen a bátyád – szakított félbe apa. – Kerüli a konfliktust a szeretteivel. Akárhányszor úgy érezte, hogy veszekedés van készülőben, inkább megfogta a fiúkat és átjött hozzánk. Aztán elkezdett egyedül is átjárni. Egyszer rajtakaptam, ahogy éjjel a régi motorját bütyköli a fészerben. Akkor leültettem és elbeszélgettem vele.

- Én miért nem tudtam róla?

- Kicsim, egyrészt sajnos messze vagy. Nem akarom fájdítani a szíved, de ez így van – simogatta meg az arcomat, mikor könnyes szemmel felé fordultam. Igaza volt. Nem csak fizikailag választott el minket egy óceán, hanem lélekben is elkezdtem tőlük távolodni. Fájt, de ez volt a valóság. Minden percemet lefoglalta a munka, utána pedig Ashley is belépett az életembe. Nem akartam soha elszakadni a családomtól, most mégis úgy éreztem, hogy fényévek választanak el tőlük. – Másrészt rengeteg problémád volt mostanában. Dan kifejezetten megkért, hogy ne szóljak neked. Nem akart terhelni, és én sem tartottam volna jó ötletnek, ha ezzel kezdesz foglalkozni.

Megijedtem édesapám szavaitól. Soha nem akartam eltávolodni a családomtól, ők voltak az egyetlen kapocs a múltammal, amit nem akartam megszakítani. A legfontosabb emberek voltak az életemben, egy percet sem tudtam volna nélkülük elképzelni. Az, hogy szándékosan kihagytak egy problémából, bár jó szándékkal tették, engem mégis halálra rémített. Olyan érzés volt, mintha az életükből akartak volna kihagyni. Apa, mint mindig, most is szinte olvasott a gondolataimban és még szorosabban ölelt magához. Mint kislány koromban, úgy bújtam hozzá.