15. Finally

1.5K 107 13
                                    

Dylan

Iszonyatosan fájt a fejem. Ránéztem az órámra. 6:30. Megpróbáltam kikászálódni az ágyamból, hogy...Várjunk csak? Hogyan kerültem haza? Hiszen az utolsó, amire emlékszem, hogy lementem abba a kocsmába, meg beszélgettem a azzal a csapossal. Jól berúgtam. Aztán dereng valami olyasmi, hogy visszaértem a hotelba, de azt hiszem, hogy nem egyenesen a szobámba jöttem. Talán...Basszus! Hasított belém. Thomas... Nem pontosan emlékszem, hogy miért mentem hozzá, de arra még nagyjából emlékszem, hogy az ajtaján kopogtattam. És arra is, hogy kinyitotta. De másra már nem. Szóval át kell mennem Thomashoz, és megkérdeznem tőle, hogy mi történt. Remélem nem csináltam semmi hülyeséget.

- Igen? - kérdezte Thomas, miközben ajtót nyitott, de amikor meglátta, hogy én vagyok az, teljesen lefagyott. Mintha szellemet látott volna. Ha engem kérdeztek, szerintem ez nem jó jel.

- Szia Tommy - köszöntem neki, hogy megtörjem a csendet.- Bejöhetek? - Csak bólintott, mire elsétáltam mellette, ő pedig becsukta mögöttem az ajtót. Egy ideig csak a falat bámultam, nem tudtam, hogyan kéne nekikezdeni. - Úgy érzem, beszélnünk kell. - Újra csak bólint. - Nem egészen emlékszem a tegnap estére, de... arra még igen, hogy idejöttem. Utána viszont totál homály. Szóval...el tudnád mesélni, hogy...hogy mi is történt egészen pontosan? - Thomas egy pár másodpercig csak a padlót bámulta, majd felnézett, és egy nagyot sóhajtott.

- Persze. - válaszolt. - De szerintem nem fog tetszeni.

Thomas

Fogalmam sem volt, hol kezdjem. Hogy mondod el valakinek, hogy éjszaka részegen csak úgy egy szó nélkül lesmárolt?

- Nos az úgy volt, hogy te dörömböltél az ajtómon, én pedig beengedtelek. - kezdtem. Láttam rajtad, hogy nem igazán vagy magadnál. - Dylan feszengve állt előttem, látszott rajta, hogy félt a folytatástól. - Aztán megindultál felém, és a falhoz szorítottál. - mutattam neki.

- Jaj ne...ugye nem...- kezdte, de félbeszakítottam.

- Megcsókoltál. - mondtam, mire lemerevedett. Az idő mintha megállt volna. Egyikünk sem szólt egy szót sem hosszú perceken keresztül. Vágni lehetett a feszültséget közöttünk. Végül én törtem meg a kínos hallgatást. - Figyelj Dylan...én most éppen menni készültem, mert...- akadtam meg egy pillanatra. - Mert hazautazom abban a pár napban, amíg szünetel a forgatás. És a gépem nemsokára indul, szóval...nekem most mennem, kell. - mondtam, mire Dylan csak biccentett egyet, majd kiviharzott a szobámból.

________________________________________________________________________________

- Jaj de jó, hogy itthon vagy! - ugrott a nyakamba Lily, amikor meglátott.

- Jó végre itthon lenni...- mondtam, talán kicsit megviseltebben a kelleténél, mert a húgom azonnal kiszúrta, hogy valami nincs rendben.

- Minden rendben? - kérdezte aggódva.

- Persze, miért ne lenne? - kérdeztem, miközben anyukámat is megöleltem. A húgom nem válaszolt. Biztos voltam benne, hogy nem hitt nekem, de a legkevésbé sem akartam most ezzel foglalkozni.

- Jól utaztál? - kérdezte anya. Megráztam a fejem.

- Nem mondhatnám. Nem nagyon volt semmi, amivel le köthettem volna magam. Szóval...agyaltam. Azon. Megint...

- Drágám...- sóhajtott anya, miközben végigsimított a karomon. - Szeretnéd, ha kimennénk a temetőbe? - bólintottam.

Mikor odaértünk, megkerestük a helyet, majd a sírra tettem a csokor virágot, amit idefele vettünk. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, de nem érdekelt. A húgom megszorította a kezem, majd rám mosolygott, ami elég erőt adott ahhoz, hogy letöröljem a könnyeimet. Újra visszanéztem a sírokra.

Tell Me That You Love MeWhere stories live. Discover now