Bolond

131 10 0
                                    

Amikor gimnazista lettem és a világháborút vettük, a mama úgy gondolta, elmeséli, milyen borzalmasan teltek azok az idők. A bulydosás, a félelem, a reszketés még a házak bedeszkázott ablakain is bejutottak. Nem ismertek akadályt. Csak törték az utat maguk előtt, félemet hoztak, félelmet nem ismerve.

Miután befejeztük a sütizést, visszavittük a porcelántányérokat a kiszolgálópulthoz. Illedelmesen elköszöntünk, és egymásba kapaszkodva utunkra indultunk. Nem szerettünk volna hazainduli, ahhoz még korán volt. Élvezni akartuk még egymást, és ezt a nyugalmat, amit egymásnak adtunk.

A sétálóutca ázott kövein andalogtunk kézenfogva, az idilli pár szerepét betöltve. A tegnapi eső nyomai az árnyékolt részein még nem száratdak fel, ezért még egy-egy pocsolya is díszelgett a járdaköveken. Akik elmentek mellettünk, előttünk, vagy mögöttünk, első esetben mosolyogtak egyet, mint az idős bácsik. Második esetben szúrós szemmel szugerálták összekapcsolt kezünket, mint a tinilányok, akiket még nem talált meg életük hercege, vagy a cigarettázó, suli nagymenője. Természetesen a legújabb, mert az előzővel már komoly parkapcsolatban volt egy hónapig, aztán szakítottak. Harmadikkén pedig akadtak, akik elmentek mellettünk, direkt levegőnek nézve mindkettőnket.

Egy padon foglaltunk végül helyet egy szökőkút társaságában, kifejtettem ezt az észrevételemet a barátomnak is.

- Miért nem szociológiára mentél?- kérdezi elnevetve magát, a hajából kifésülve szőke tincseit.

- Mert a pszihológusok általában belebondulnak a szakmájukba, azt hallottam- indokoltam meg egy (valószínű, hogy) tévhittel.

- Hát nem tudom, mindenre azt mondják, hogy belebolondul az ember.- vonja meg a vállát. -Én például beléd bolondultam beléd- húzza a száját a legszebb mosolyra, amire valaha húzta, én pedig válaszul csókot nyomok mosolygó ajkaira.

- Mindenki bolond.- állítom. - Mindenkinek van valami, amiért odavan- kezdem.- Ha ez alapján határozzuk meg a bolond definícióját, persze, hogy mindenki az. Én is. És én is miattad lettem az- bújok közelebb hozzá, még közelebb, ahogy eddig tudtunk lenni.

- Szóval mindenki bolond.- foglalja össze Tamás. Te is, én is, mindenki, egyformán.- nézett a szemembe.

Percekig csak néztünk egymás szemeiben elveszve, és a másikénak ezüstös csillogását figyeltük. De valami félbeszakított minket. A pad remegni kezdett alattunk. Felpattantunk. A föld is remegett. Nem, ez nem földrengés volt. Annál sokkal rosszabb. Motorbúgás hasított a levegőbe és a tudatunka is ketté hasította. Tamás elkapta a kezemet. Szorosan kulcsolta ujjaimra övéit, és futni kezdett. Futott, futott. Húzott maga után, én pedig egy pocsolyát kikerülve megláttam abban, hogy ma vér fog folyni. Bombázó harci gépek szelték az eget. Legalább tíz, háromszög alakban. Ha szerencsénk van, nem ez a célpont. Csak átutaznak. De hamar rá lehetett jönni, hogy a vasútállomás a célpontjuk.

- Tamás!- kiáltom. De ő csak húzott magával a tömegbe.

Körülöttünk csak sikítás, gyermeksírás, üvöltés töltötte be végtelen óceánként a teret. Az emberek futottak, amerre láttak, menekültek, haza, pincét keresve.- Nem ide jöttek.- állok meg.

- Dehogynem. A fővárosba?!- hitetlenkedik.

De én nem mozdulok.

- Akkor már elkezdték volna- rázom meg a fejem.- nem ez a célpontjuk.

- Nekik mindegy, hogy hány várost törölnek el a térképről- int az ég felé.- Nekik mindegy, hogy hány ember lesz földönfutó. De leginkább az hagyja őket hidegen, hogy hány ezer embert ölnek meg. Őket nem, ennyi a lényeg.- ömlik belőle a szó. – Lehet, hogy nem ez a célpontjuk, de legalább egyet ide is ledobnak. Azért jöttek ide. Most pedig gyere, keressünk mi is valamit.

Akkor pedig beleremegtem a földdel együtt, amikor lyukat ütött a fejemben, mit szeretnének most tenni ezek a pilóták.

- Tamás, haza kell mennem- szédülök meg. A fejem lefehéredil, Tamás pedig közelebb lép.- Ezek Hatvanba mennek. Tudom.- vallottam be.

- Mégis honnan?- néz rám

- A vasút irányába mennem. A város fontos csomópont. Természetes, hogy célpontjukká vált.

- Nem, az- keresi a szavakat- az nem lehet.

- Dehogynem.- suttogom. Egy pillanatra felfordul a világ és Tamásnak kell a derekamat elkapnia.

- Menj!- utasít.- Menj és hívd fel a szüleidet!- kiáltja- Még van idejük elrejtőzni.- azzal meglök, én pedig futásnak eredek.

Tamás csak áll egy helyben. Egy gép felettünk száll, aztán megteszi, amit a barátom megjósolt. Egyet nekünk is szántak.

A sírógörccsel küszködve rohanok, ahogy a remegő lábaim engedik, és visszanézek, oda, ahol ott hagytam, de Tamás már sehol. Akkor pedig földet ér a bomba a gép tárjából, és mindent vörösre fest.

De mennem kell. Futnom, tovább. A korom és a hamu piszkosan telepszik arcomba, a szememet csípi, és nemsokára kiérek a kereszttűzből. Mostmár csak botladozni tudok. Alig látok, amikor a házunkhoz érek. Remegő ujjakkal keresem elő a kulcsot a táskámból és ahogy elfordítom, kinyitom az ajtót. Majdnem előre is esek, de erőt veszek magamon. A lépcsőket már nehezebb leküzdeni.

Amint belépek a lakásba, hozzám szalad a nagynéném. Majdnem rám is csapja az ajtót, olyan erővel tol el kifelé. A pincébe kell mennünk, hajtogatja. De én ellent állok. Arrébb lököm őket és a telefinba pötyögöm anya számát.

Hangos búgással kicseng a kagyló, és percekig ismételi. Egyik lábamról a másikra állok. A repülőbúgás már távolodik, de nem hal el. A sikoltások sem. A kiáltások sem. A kisgyerekek szüleiket keresik, a szülők gyermeik nevét kiáltják a semmibe. Kőtörmeléket pakolnak arrébb, hogy megnézzék, nem szorult-e alá senki. De elkondolkodásomból a húgom hangja zökkent ki. Boldog hangon veszi fel a kagyló és vidáman szól bele.

- Szia Anna. Kérlek add anyát, nagyon fontos. - csak ennyit mondok. Nem kell tudnia neki, ő ehhez még túl fiatal. Igaz, hogy ha igazán és tényleg itt a világháború, újra, abban neki is része lesz. De még nem engedhetem. Még nem. Még húzni akarom, hogy neki is, nekem is, felnőttként kelljen az életéért félnie.

- Szia Dorka!- örül meg a hangomnak- milyen volt a film? Ugye tetszett? Mikor jössz haza? Már most hiányzol!- bombázott kérdésekkel.

- Anna, erre most nincs időnk.- folytottam belé a szót. -Hol van anya?

- Kint, a kertben. - jön a válasz.

- Rendben. Akkor - gondolkozok, hogy kéne elmondanom a helyzetet.- mondd meg neki, hogy bújjatok el. Repülőgépek jönnek, amik -nem mondhattam ki az igazat- öhm gázokat juttatnak a levegőbe. A pincébe menjetek. Most azonnal. Nem sokára otg vannak. Holnap pedig én is hazamegyek. Szia. Kérlek, mondd anyának minél gyorsabban. -fejeztem be. Meg sem várva a húgom reakcióját, hogy miért mondok ilyen furcsaságokat, lecsaptam a telefont.

- Elmúlt a veszély.- nézek a nagynénimre, Erzsi nénire.

- Dorka, mi történik?- kérdezi folytott hangon.

A szememből is ki tudta olvasni, hogy nagy a baj.

- Hatvanba mennek.- foglalom össze.- El kell bújniuk. A vasútállomást fogják.

Erzsi néni a szája elé kapja a kezét.

- Itt nem leszel biztonságban. Fel kell hívnunk a szüleidet, -de itt közbeszóltam.

- Anyámat. Csak őt. S nekem itt kell maradnom. Anya tud magára és Annára vigyázni.- mondom komolyan, és határozottan.

- Nem tudod te, milyen a háború.- rázza meg a fejét.

- Dehogynem- mentegetőzök- a mama, a mama sokat mesélt.

- A mamád meséi!- kapja tekintetét az égre.- Az öregasszony már a felére sem emlékszik! És még abból is csak a szépet mondta- legyint csípőre tett kézzel.

- Dehogynem -mondtam ismét ellent. - a mama nagyon sokat mesélt. A harcokról, a papáról, a félelemről.

- De ez más lesz.- rázza a fejét könnyektől csillogó szemmel.- Ez most maga lesz a pokol.

Hol vagy?Where stories live. Discover now