Naprendszer

112 10 0
                                    

A szoba forog körülöttem. Mintha a Naprendszerben lennék. Minden sötét. Csak csillagok vannak mint a só, elszórva. Én egy bolygó vagyok. Látom a Szaturnusz gyűrűjét. Ott az Vénusz, ahogy sárgán kavarog a légköre és viharos. Viharos, mint a szívem. Sárga. Éva kedvenc színe volt. Sárga a Nap is, ami ott van az égen és energiát ad. Fényt. Lehetőséget, minden napra, amikor a Föld arcát a Nap felé fordítja. Olyankor a Nap és a Föld boldogan beszélgetnek. Egymásra mosolyognak. De soha nem kerülhetnek közelebb egymáshoz. Mindig tartaniuk kell a távolságot. Soha nem érinthetik meg egymást. Csak a szemeik találkozhatnak.
A Nap most is a Földdel beszélget. A Föld elmeséli, miket tesznek vele. Szomorú. A Nap is az lesz tőle. Először azt sem szerette, hogy az ő szeretett emberei házakat építenek a hátára. De azt szerette, ahogy a vető asszonyok a haját fésülik, miközben felszántják az udvart, vagy gereblyézik a leveleket. Minden rosszban volt valami jó. De a Napnak most nagyon sokat panaszolt. A Föld tele volt sebekkel. Nem véreztek. De az a seb, ami nem vérzik, az fáj a legjobban. A Föld is ezt mondta a Napnak. A Nap próbálta melegíteni a Földet, hogy legalább melegével gyógyítja. De én, aki a Földön álltam, és a Föld szeretett embere voltam, én fáztam. Rázott a hideg. A Nap ezt látta, és elszomorodott. A Föld is. Ismét. A sebeit már senki nem fogja helyrehozni. Az emberei soha nem fognak feltámadni. A Föld most érzi, hány embere fog benne nyugudni, élettelen, fehér testben.

Az én legjobb barátnőm is.

Harangoztak. A temetőben álltam. A Föld most szomorú. Felhőivel eltakarja arcát, hogy ne lássa a Nap, az     ő szerelme, hogy sír. Esett, mintha dézsából öntötték volna ránk. De én nem nyitottam ernyőt. Hagytam, hogy elásztassa arcomat a Föld könnye. Én nem sírtam. Nem tudtam. Remegtem, egész testemben, lépni sem bírtam, de egy könny sem cseppent le az arcomról.

Mi történhetett Évával? Megtalálták? Ott van egyáltalán előttem, abban a faládában? Nem akartam kimondani, miben. Nem akartam tudni, miért. Nem akartam felfogni ezt az egészet. Éva nem halt meg- hajtogatom magamban. Az eszem ellent mondd, a lelekem azonban vitába keveredik. De csak az igazukat szajkózza mindkettő.

Tamásék is itt vannak. A barátja, Péter eljött. Láttam is. Mellette Tamás. Mindketten tetőtől talpig feketében. Megpillantanak. Odalépnek hozzám és Tamás átölel. Péterhez lépek, és szorosan megölelem. Megveregetem a vállát, ahogy heves sírásban tör ki. Megrázta a dolog. Ő ott volt. Látta. Szemtanúja volt az egésznek.

Elhúzódom tőle csendesen. Tamáshoz lépek és hozzáfonódok. Mellkasára hajtom a fejem. Ő a hajamat simogatja. Nem szól semmit. Egyikünk sem. Ez most nem a szavak ideje. Ez most a csend ideje.

Fekete öltönykabátját kigombolva egyik felét a hátamra teríti. A reszketésem egy kicsit csendesül. Mindössze egy fekete szoknya van rajtam és harisnya, nem csoda, hogy az esőben átfagytam. A hajamban pedig egy csipkés fejdísz, amit azonnal letéptem róla, amint felveszem. Nem akarok felvágni ilyen dísszel. Ez most Éváról szól. A csend is. Minden vacogás. A Föld pedig ezt látva mégjobban rázendít az esőre.

A sárban lépkedünk, Tamás pedig szorosan mellettem jön. A bánatomat letakarja a kabátja. Az alá söpröm minden bajom. Csak néhány öregembert és öregasszonyt látok a sírok között, ahogy halkan megyünk a gyássszekér után. A nénikék is sírnak. Fiaik, lányaik mellett. Akik már szintén, egy jobb helyen vannak, Éva pedig közöttük. Tudom, hogy mosolyog. Tudom, hogy nem szeretné, hogy szomorúak legyünk.

Éva nem ezt kérné.

Hol vagy?Where stories live. Discover now