Levelek

127 7 0
                                    

Amikor nagyobb lettem, és a mama már mert mesélni a háborútról, akkor azt is elmondta, hogy 1914. karácsonyán a papa egy levelet kapott karácsonyra. Egy levelet. Nem akármilyet. A behívót a seregbe.
Miután a háborúba vonult a papa, a mama minden este imádkozott érte, és minden délelőtt ellenőrizte a leveleket, nem történt-e semmi a papával.

De én ezt nem tudtam megtenni.

Minden egy héttel ezelőtt kezdődött. A bombázás, a félelem, mind fekete felhőként telepedett rám. Fogalmam sem volt, mit keresek ott Budapesten, egy lakásban, a harmadik emeleten, a nagynénéméknél. Csak annyit tudtam, hogy ott kellett hagynom őket. Csomagolnom kellett, mert akármennyire is nem rég érkeztem, haza kellett mennem. Az anyámhoz, a húgomhoz. Apa a háborúba ment, azt tudtam. Csak ennyi volt biztos azokban a pillanatokban. Meg, hogy a rémálom elkezdődött. Ismét. Most nekem is át kell élnem a mama meséit. Soha nem akartam, irtóztam azoktól a szörnyektől, akik megelevenedtek előttem. Pedig ők is emberek voltak valamikor. De a háborúban csak szörnyek vannak. Szörnyek harcolnak egymással, azon, hogy melyikük szörnyebb. Melyikük tudja a nagyobb szörnyűségével maga alá gyűrni a másik hatalmas, de mégis kisebb szörnyűséget. Ennek csak borzalom a vége.
Most pedig újrakezdődik.

Egy nap alatt összepakoltam mindent, amit ezalatt a pár nap alatt kivettem egyáltalán. Legszívesebben sírtam volna, napokig, hónapokig, a sötét szobában, magamra zárkódva. De ez nem lett volna megoldás. Egy könny sem cseppent le a szememből. Dacoltam a könnyekkel. Csak ezzel tudtam győzni felettük.

~

Szombat reggel volt. A vasútállomásra indultunk, amikor kiléptem az ajtón Erzsi nénivel, aki kikísért az állomásra. A várost már kezdték helyreállítani. A téglák már nemsokára mind visszakerülnek eredeti helyükre. Az utcát belepő hamut asszonyok sepregették. A szomorúságot azonban nem tudák elseperni. Az csak leszállt, és megrekedt. Akár a köd. S nem tudtak ellene mit tenni.

Az ajtóra azonban egy levél volt rögzítve vékony ragasztószalag csíkkal. Meg is volt címezve. Fehér Dorottyának. Ennyi. Összehúzott szemekkel vettem le, és a bal felső sarokban a feladó nevét kerestem. De nem találtam. Csak ennyi volt odaírva: Tudni fogja. Kérem, hagyja itt, nem tévesztett címzettet.

A gondosan lezárt borítékot felszakítva kivettem belőle az összehajtogatott papírt.

Kedves Dorottya!
(Nem tudom, hívhatlak-e Dorkának, vagy más beceneveden)

Sajnálom, hogy nem tudtalak elkísérni. Sajnálom, hogy cserben kellett, hogy hagyjalak. Anyám beteg. Nagyon jó asszony, de a betegség elől ő sem bújhat el. Biztonságban kellett, hogy tudjam. De nekem Te vagy az első, akkor is. Ezt tudnod kell. De vakon is megbíztam volna benne, hogy hazajutsz. Remélem, amikor ezeket a sorokat olvasod, megbocsátod. Gondolom, nem tudunk többet találkozni. De tudd mindig, nem lesz olyan este, hogy ne gondolnák rád.

Szeretettel,
Tamás

Megfordítottam a lapot, de már semmi nem állt rajta. Ennyi. Semmi cím, semmi nyom. Hogy fogok erre válaszolni? Tudom merre lakik a barátom, de azt nem, hogy az melyik utca, hanyas szám, emelet, lakás. Pedig a válaszom már fogalmazódott is meg a fejemben. Annyi mindent el akartam neki mondani, el akartam tőle búcsúzni. De nem tudtam. Hát persze, miért is sikerülne bármi?- kérdezem magamtól.

Amikor a vonat elgördült a sinekről, azt gondoltam, itt az ideje, hogy sírhassak. Titkon, magamban. Nem volt itt semmilyen rokonom, senki nem láthatta. Otthon csak annyit mondtam, nem aludtam jól. Ezzel magyaráztam feldagadt szeemeimet.

Hol vagy?Where stories live. Discover now