A fekete kutya lánya

1./40.

Végül Angelicát nem kapták el.

Nem úgy, mint Harryéket, akiknek köszönhetően most a Griffendél lecsúszott a legutolsó helyre a pontversenyben. Hiába álltak olyan jól kviddicsben. Elcseszték az éjszakát.

Ez viszont cseppet sem aggasztotta a lányt. Vagyis de, de az éjjel megtudottak jelentősen túltettek egy hülye házkupán.

Egyszerre volt bűntudata Hagrid miatt és az elsőévesek miatt, és volt hihetetlenül mérges és csalódott, amiért az elmúlt tizennégy évben végig a szemébe hazudtak.

Soha, az első három évében, Angelicának soha nem volt még ilyen nehéz az év utolsó pár hete.

Rettenetesen szégyellte magát az apja miatt. Egyszerűen hihetetlennek tartotta, hogy valaki képes ilyesmire.

Sok időt töltött a könyvtárban, újságokat olvasgatva az eseményekről, de akkor sem fért a fejébe a gondolat, egy hidegvérű gyilkos lánya.

Ugyanakkor nem tett le a dologról, miszerint veszélyben van. Fogalma sem volt, miért, de ő volt a másik Potter. Az anyja James testvére volt, aki viszont Harry apja, tehát a fiú az unokatestvére, amiről még nem tud.

És, ha Angelicán múlik, egy jó darabig nem is fogja tudni. Van elég baja, nem terheli olyan információval, amelyre nem kíváncsi.

Viszont minden másban igyekezte őt kárpótolni.

A folyamatos hangulatingadozásait természetesen az ikrek is észrevették, azonban az elején nem nagyon foglalkoztak vele. Női problémáknak gondolták.

Azonban a dolog nem csillapodott.

Egyik oldalról sem.

- Lehet, vissza kéne lépnem... – jegyezte meg Harry, mikor éppen edzésre igyekeztek Angelicával.

- Eszedbe se jusson! – ragadta meg a fiú vállát, megtorpanva az ösvényen – Harry, kivételes tehetség vagy. Elvesztettél pár pontot, francot érdekli! Nem jókedvedből csináltad, hanem, hogy segíts Hagridnak!

- Tudom, de...

- Nincs de! Nyugtasson a tudat, hogy mi is rengeteg pontot vesztettünk már Fredékkel, mégsem hagyjuk abba. Sem a kviddicset, sem semmi mást!

- De nem egyszerre ennyi pontot! Ronnak is megmondtam a múltkor. Miattunk veszít a Griffendél idén is! – csattant fel a fiú, ezzel alaposan meglepve a lányt.

- Honnan veszed? – fonta össze a karját maga előtt Angelica – Ha összeszámolnánk, fejenként kéne venni a százötvenet. Igaz, nem egyszerre, de a tényen semmi nem változtat. Azzal pedig, ha lemondasz, nem leszünk előrébb. A mardekárosoknak pedig csak adnál még egy támadási felületet. Gyávaság lenne feladni.

- Legalább lenne egy szabad hely normális játékosnak, nem pedig olyannak, aki csak lehúzza a csapatot – vette halkabbra a hangját a fiú.

- Normális? – tárta szét a karját, egyre mérgesebben a lány – Harry Potter, itt és most közlöm veled, hogy nálad jobb, és tiszteletre méltóbb játékost sose találnánk! Na meg, a Roxfortban senki sem normális, muglit meg akkor se állítanánk be, ha Cruciatus átokkal kínoznának. És, mint leendő csapatkapitány, megtiltom, hogy elhagyd a csapatot. Kielégítő a válasz?

A fiú inkább jobbnak látta hallgatni, és lesütötte a szemét. Jól megcsinálták, tényleg.

- Figyelj, öcsisajt, sok hülyeséget fogsz még csinálni, de nem számít, mások mit gondolnak, ha te tudod, miért tetted. Ha nem visszük el Norbertet, elkapják Hagridot, és minden bizonnyal börtönbe dugják, a tarajost pedig kivégzik. Meg akartad védeni a barátodat, ebben pedig nincs semmi szégyellni való – mosolyogta el a végét – Nem kell foglalkozni a felszínt látókkal. Akik tudják az igazságot, melletted állnak.

Harry ismételten nem szólt semmit, helyette kitárta a karját, és egyet előre lépve szorosan a lány köré fonta azokat.

Angelicát nem kicsit lepte meg a fiú cselekedete, de belül örült neki.

Még ha nem is tud róla, az unokatestvére mindenben támogatja. Nem fogja úgy cserbenhagyni, mint mások.

***

Az edzésen szokás szerint levegőnek nézték Harryt, ám úgy tűnt, annyira már nem zavarta a fiút, mint előtte.

Angelica pedig igyekezett ott segíteni neki, ahol tudott.

Kezdve azzal, hogy az összes beszélgetésbe bevonta, ahová csak ő is csatlakozott, és amikor Wood az ikrekkel, vagy a hajtókkal foglalkozott, addig együtt kergették a cikeszt.

Valahol Oliver is neheztelt a fiúra, mert nem szólt annyit bele, mint szokott, és hagyta a lánynak, hogy ő foglalkozzon a fiatal fogóval. Mintha ezt annyira a szívükön viselték volna.

Mikor végeztek, a lányok furcsálkodva néztek a párosra, ahogy azt egész idő alatt tették, viszont szólni nem szóltak egy szót sem. És ez így volt rendjén.

Különben hatalmas lehordást kaptak volna csapattársuktól.

A pályát elhagyva viszont George kapta el a lány kezét, mielőtt csatlakozhatott volna Harryhez.

- Beszélnünk kell.

A fiú arca elárulta, hogy igenis komoly dologról lehet szó, így Angelica intett unokaöccsének.

- Menj előre, Harry, a könyvtárban találkozunk – kacsintott a fiúra, aki egy bólintást követően a kastély felé vette az irányt - Hallgatlak.

- Furcsán viselkedsz az utóbbi napokban, Angie. Freddel van bajod? – vonta fel a szemöldökét, mire a lánynak elkerekedtek a szemei.

- Tessék? Dehogyis! – tiltakozott szinte azonnal.

- Tuti?

- Teljesen!

- Huh, akkor jó... Freddie, előjöhetsz – kurjantotta el magát, ikertestvére pedig kimászott a bokorból.

- Ha azt mondom, veled van baj, a bokorban maradsz? – kérdezte visszafojtott nevetéssel a barna hajú.

- A bokorban biza – bólogatott hevesen a fiú, hogy kirázza a hajába akadt ágakat.

- Hát te hülye vagy – fogta a fejét nevetve Angelica, azonban az ikrek, most az egyszer, nem nevettek vele – Valami baj van?

- Hogyne lenne – fonta össze a mellkasa előtt a kezét George.

- Mégpedig neked – biccentett feléje Fred.

- Nekem? Ugyan dehogy – rázta a fejét Angelica.

- Dehogynem. Feltűnően sokat lógsz az elsőévesekkel, pedig miattuk bukjuk a házkupát! – vezette fel az első problémát George.

- Ráadásul sokkal kevesebbet nevetsz, és jössz velünk, ha kitesszük a lábunkat a klubhelységéből. Szerintünk mondott neked valamit Hagrid, amit nem kellett volna – folytatta Fred.

- Nem... vagyis de... de közben mégsem... – vakarta a tarkóját a lány.

- Kezdjük unni, hogy minden információt nekünk kell belőled kihúzni, Angie – rázta a fejét Fred. Nem manózta le, ami nála azt jelenti, hogy mérges a lányra.

- Sajnálom... – méregette a poros ösvényt a cipője előtt. Szégyellte magát? Ó, de még mennyire!

- Ne sajnáld, hanem mondd el! – parancsolt rá George, némi haraggal a hangjában, viszont a testvére keze a tarkóján, és az ehhez tartozó csattanás meggyőzte arról, hogy inkább csendben kéne maradnia.

- Szeretnénk segíteni, de nem tudunk, ha nem hagyod - helyesbített George szavain Fred, sokkal lágyabb hangon.

- Tudom – sóhajtott egy nagyot, majd karon ragadva a két fiút visszavonszolta őket a pályára, hogy ezt a levegőben beszéljék meg. Túl veszélyes lenne a földön megvitatni.