Minho:
Miután összeszedtem magam visszamentem a dormba. Amint beléptem az ajtón egy mérges leaderrel találtam szembe magam.
-Minho meséld el nekem mi is történt. Miért mondtál olyanokat Jisungnak?-kérdezte. Láttam a csalódást a szemébe, ami miatt még rosszabul éreztem magam, mint eddig.
-Én nem akartam hyung-sütöttem le a tekintetem.
-Gondolkodnod kéne mielőtt beszélsz. Először Jeongint bántod meg most meg...-mesélte el nekem a hibáimat amiket eleve is tudtam.
-Sajnálom
-Nem akarom ezt hallani Minho! Most menj fürdeni és aludj még holnap erről beszélünk-mondta és elment.
Bementem a fürdőbe megnyitottam a csapot. Reménykedtem benne, hogy ettől majd kitisztul a fejem,de a hang a fejembe nem hagyott nyugodni.
Minek jöttél ide vissza? Sokkal jobb lenne nekik nélküled. Azt hiszed fontos vagy számukra? Csak azért nem rugtak még ki, mert te csinálod a koreográfiát.
-Hagyd abba, kérlek-csúsztam le a falnak dőlve. Átöleltem a térdem és elkezdtem sírni. A hangnak igaza lehet. Csak azért vagyok itt, mert tudok táncolni. Nem kellett volna arra gondolnom, hogy fontos vagyok nekik. Mit kéne csinálnom?
Tudod te azt jól. A hibákkal tudod mit kell csinálni? Kitörölni őket, mintha nem is léteztek volna. Te is tudod, hogy nem hiányoznál senkinek.
Felkeltem a földről,felőltöztem és elindultam kifelé. Mikor a tükörhöz értem megálltam. Szembe fordultam vele és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak.
Na nem fogsz semmit sem csinálni? Ott a borotva. Tudod mit kéne vele tenned ugye?
Remegő kezekkel megfogtam az eszközt, felhúztam a pólóm ujját és bőrömre nyomtam a pengét.
Mire vársz? Tedd meg!
Behunytam a szemem és áthúztam a karomon. Először kellemetlen érzés volt, de aztán rájöttem, hogy kevésbé érzem a lelkemben lévő fájdalmat. Megint megvágtam magam, aztán mégegyszer. Egy idő után már elvesztettem az időérzékemet csak erre koncentráltam. Bang Chan hangja zökkentett ki engem.
-Minho? Bent vagy még?-kérdezte, de hangjába felfedeztem egy kis aggodalmat. Miért törődik velem? Nem érdemlem meg. Ránéztem a karomra és rengeteg vörös, vérző és mély vágás csíkot láttam rajta. Elővettem az elsősegély készletet. Mielőtt még lekezeltem volna a sebeket szóltam Channak, nehogy pánikoljon.
-Igen itt vagyok, mindjárt megyek ki-próbáltam úgy beszélni, hogy ne hallatszódjon az, hogy sírtam.
-Rendben-válaszolta. Mikor már nem hallottam a lépteit elkezdtem lefertőtleníteni a csuklóm. Nagyon csípett, viszont tisztában voltam vele, hogy megérdemlem ezt. Végül bekötöttem a kezemet és elindultam a szobába,amit Woojinnel, Felixel és IN-el osztottam meg. Szerencsémre mind aludtak, így előtudtam szedni a fiókomból az altatókat. Miután bevettem őket lefeküdtem aludni,de álomba merülnöm nem sikerült.
Szép munka! Végre rájöttél, hogy jár mindenki a legjobban.
Rápillamtottam a kötésekre és elszőrnyedtem.
-Mit tettem?-sírtam el magam. A tenyerem a szám elé kaptan, hogy senki ne keljen fel.
Most miért sírsz? Így mindenkinek jó lesz. Higgy nekem!
Még egy darabig összekuporodva zokogtam,de aztán elnyomott az álom.
-Hyung! Ébredj!-keltegetett Felix. Én ráemeltem tekintetem.-Gyere reggelizni-mondta majd elment. Felhúztam polóm ujját, hátha csak álmodtam az egészet,de megláttam a fehér fáslikat a karomon. Megint összeszorúlt a szívem, de nem akartam sírni. Így vettem egy nagy levegőt és kimentem a szobából.
Megláttam az asztalnál a vidáman beszélgető tagokat. Mikor megláttak abbahagyták a nevetést.
Látod boldogok nélküled.
Odasétáltam a hűtőhöz és kivettem valami üdítőt.
-Nem eszel?-kérdezte Woojin, mire én csak megráztam a fejem és iparkodni kezdtem a fűrdőbe. Bevettem a szokásos reggel tablettáimat és belenéztem a tükörbe. Megláttam mennyire sápadt az arcom és a sötét karikák sem adtak túl jó összképet. Sóhajtottam egy nagyot és kibotorkáltam a mosdóból. A többiek már felöltözve álltak az ajtónál. Beszálltunk a kocsiba, én egyből az ablak mellé telepedtem és fülhallgatóval zenét halgattam.
Út közben mindenki beszélgetett és viccelődött. Próbáltam kizárni ezeket a dolgokat,de nem tudtam. Végigpillantottam a csapaton. A szemem természetesen megakadt Jisungon. Bocsánatot akartam tőle kérni,de tudtam, hogy most nem akar tőlem semmit sem hallani. Ő is ramnézett és egy darabig farkasszemeztünk,de Jisung feleszmélt és idegesen elkapta rólam a fejét. Erre csak sóhajtottam, becsuktam a szemem és próbáltam pihenni még oda nem érünk.
Látod senki sem szeret. Senkit sem érdekel, hogy itt vagy e vagy sem.
Végig ilyen gondolatok jártak a fejemben.
Mikor megérkeztünk és elfoglaltuk a tánctermet egyből nekiláttunk a gyakorlásnak.
Próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, nehogy megint csalódást okozzak nekik. Most a megszkottnál sokkal kevesebbet hibáztam, viszont éreztem, hogy a fáradság átveszi felettem az uralmat, már fekete foltokat láttam,de nem akartam teher lenni nekik, így nem szóltam senkinek. Amúgy sem érdemlem a törődésüket. Egy idő után éreztem, ahogy az erőm kezd elhagyni és kezdenek összecsuklani a térdeim, már nem bírtam tovább és összeestem az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy hallom, ahogy Jisung aggodalmasan a nevemet kiabálja...
