Jisung:
-Minho kérlek ne szórakozz velem! Nyisd ki a szemed kérlek!-kezdtem el sírni. Meghallottam, hogy csengetnek, majd az ajtón bejöttek a mentők egy hordággyal, amire óvatosan ráemelték szerelmemet. Mikor odaértünk az autóhoz beültem a mentő hátuljába és elkezdtem felhívni Chan-hyungot.
-Hallo Jisungie~-köszönt jókedvűen a leaderünk.
-Hyung-kezdtem bele, de megint elkezdtek folyni a könnyeim.
-Mi a baj? Miért sírsz?-váltott át a hangja aggodalmasra.
-Minho...meg akarta ölni magát.-síri csend volt a vonal végén, de végül csak megszólalt Chan.
-Mondd, hogy csak viccelsz kérlek-a hangja nagyon remegett. Hallatszódott, hogy a sírás szélén áll.
-Ilyennel nem viccelnék, soha sem. Sajnálom, hyung-halkultam el teljesen.
-Azonnal indulunk a kórházba Jisung. Mindjárt ott vagyunk-magyarázta majd letette. Én ránéztem Minhora, aki nagyon sápadt volt és levegőért kapkodott. Megfogtam jéghideg kezét.
-Kérlek legyél rendben Minho. Mindjárt ott vagyunk csak tarts ki.
Mikor odaértünk a kórházba Minhot elvitték, én, pedig ott maradtam a váróterembe, de nem egy székre ültem le, hanem nekidőltem a falnak és lecsúsztam róla. Térdeimet átöleltem, majd elkezdtem zokogni. Ez az egész az én hibám. Egy kis idő múlva meghallottam a többeik hangját. Odafordultam hozzájuk. Woojin és Chan legougoltak elém, hogy vigasztaljanak. Mindketten szorosan magukhoz öleltek, később a többiek is követték példájukat. Mikor felbontottuk a csoportos ölelést, Hyunjin egyből elkezdett kérdezgetni.
-Jisung mi történt? Kérlek mondj el nekünk mindent-én erre vettem egy mély levegőt majd elkezdtem mesélni.
-Na szóval, Minho már úgy kelt, hogy rémálma volt, de akkor meg tudtam nyugtatni őt, aztán visszaaludtunk. Arra keltem föl, hogy Minho sír a fürdőbe. Mikor kihoztam onnan, elmesélte azt, hogy a hang a fejében nem hagyja őt békén. Teljesen össze volt törve, ezért megkérdezte, hogy szerintem megőrült e, mire én mondtam neki, hogy nem, de lehet beszélnie kéne egy szakemberrel, ha ennyire szenved. Ő teljesen kiakadt bezárkózott a fürdőbe, majd bevett egy csomó gyógyszert. Miután megtaláltam a pótkulcsot és beértem addigra ő már a földön feküdt-az emlékek hatására megint folyni kezdtek a könnyeim-próbáltam őt ébren tartatni, de még mielőtt ideértek volna a mentősök, elájult. Ez az én hibám, annyira sajnálom srácok.-kezdtem el megint zokogni, erre megint ölelő karokat éreztem magam körül.
-Nem a te hibád Jisung. Te csak jót akartál. Most abban reménykedjünk, hogy minden rendben lesz-nyugtatgatott Chan-hyung. Már egy jó ideje ültünk a váróterembe, mikor megláttunk egy orvosz felénk közeledni. Gyorsan felpattantunk és odasiettünk hozzá.
-Hogy van?-kérdeztük egyszerre.
-Jelenleg a toxikologián van a barátjuk. Átmostuk a gyomrát. Szerencsére még nem volt, annyi ideje a legtöbb gyógyszernek, hogy teljesen felszívódjon-magyarázta, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről.
-Akkor rendbe jön?-kérdeztem reménnyel teli szemekkel, mire az orvos bólintott. Elmondta nekünk hol van Minho szobája és odavezetett minket. Mikor beléptem a szobába egyből az ágyon fekvőre vezettem a tekintetemet. Minho bőre elképesztően sápadt volt, viszont arca már nem volt tele fájdalmas kifejezéssel és a légzése is visszaállt a normálisba. Odahúztam egy széket az ágyához és leültem rá. A többiek könnyes szemmel figyelték alvó társunkat. Mindenki elhelyezkedett a szoba valamelyik pontján, addig míg egy nővér nem mondta, hogy ennyien nem lehetünk bent egy szobába.
-Srácok ti nyugodtam menjetek haza pihenni. Tudom, hogy nagyon aggódtok, de látom rajtatok a fárdságot. Ígérem, ha, Minho felébred szólok nektek jó?-magyaráztam, mire ők vonakodva, de beleegyeztek és elhagyták a helyiséget. Ismét ránéztem Minhora.
-Annyira sajnálom, hyung. Nem akartam, hogy ez történjen.-sírtam el megint magam. Kis idő múlva megéreztem, hogy Minho mocorog. Arcára kaptam tekintetem és láttam, hogy engem néz.
-Jisungie-suttogta.
-Itt vagyok, Minho-mondtam
-Ez a valóság, vagy meghaltam?-kérdezte, mire összeszorult a szívem.
-Ez a valóság, hyung. Itt vagy velem és ez nem fog változni. Nem hagyom-meséltem, mire ő gyengén elmosolyodott.
-Nem is akarnám másképp-hangja még mindig nagyon gyenge volt, de én már annak örültem, hogy egyáltalán hallom őt.
-Ne merj mégegyszer ilyet csinálni. Megértetted?-kérdeztem, majd szorosan átöleltem és elkezdtem mégjobban sírni-Nem bírnám ki, ha elveszítenélek-motyogtam bele pólójába.
-Ígérem. Mindent megteszek, hogy jobb legyen. Sajnálom, hogy kiakadtam. Elmegyek egy pszihológushoz, de csak egy feltéttellel.-mondta, mire én felhúztam a szemöldököm.
-Mi lenne az?-érdeklődtem.
-Az, hogy te is ott leszel velem-pirult el. Rámosolyogtam és nyomtam egy csókot ajkaira.
-Ez természetes-néztem mélyen gyönyörű szemeibe.-Soha többet ne bántsd magad, Minho. Szeretlek.-nyomtam még egy lágy csókot szájára
-Én is téged, Jisungie...
5 hónap múlva
Minho:
Kézenfogva kiléptünk a pszihológus irodájából. Ez volt az utolsó alkalom, hogy mennem kell. Voltak persze nehéz időszakok, amik nem csak nekem, de a bandának is problémát jelentettek, de hála a többieknek túljutottam rajtuk. Jisung tartotta az ígértét és minden alkalommal elkísért és mellettem volt, ahogy a többiek is. Mikor visszaértünk a dormba a tagok egyből szoros ölelésbe vontak.
-Annyira büszkék vagyunk rád Minho-mondta Woojin-hyung. Én csak közelebb bújtam hozzájuk. Mikor elváltunk egymástól leültünk az asztalhoz vacsorázni, ahol nagyon jó hangulat volt végig. Este fáradtam bedőltem az ágyba. Vártam Jisungot, hogy ő is végezzen a zuhanyzással. Mikor belépett a szobánkba odasétált az ágyunkhoz és befeküdt mellém. Ráhajtottam fejem a mellkasára, mire egyik kezével simogatni kezdte a hátam, míg a másikkal hajamat birizgálta. Jólesően sóhajottam és közelebb bújtam hozzá.
-Köszönöm,Jisung, hogy nem hagytál egyedül, még, akkor sem, mikor teljesen összetörtem. Hogy mikor rengeteg sértő dolgot mondtam neked csak, azért, mert ideges voltam, akkor sem haragudtál meg, hanem szorosan magadhoz öleltél és bíztattál engem. És azt, hogy nem hagytál engem egyedül a sötétségben. Nagyon hálás vagyok neked és nagyon nagyon szertlek.-néztem mélye szemeibe, mire ő felültetett minekt és a lehető legszorosabban megölelt engem.
-Nem kell megköszönnöd. Ez természetes. Mindent megtennék érted, mivel szeretlek, mindennél és mindenkienél jobban. Boldog vagyok, hogy mégis tudtam neked segíteni és nagyon büszke vagyok rád. Nagyon szeretlek én is-mondta elérzékenyülve, majd megcsókolt. A hangot néha még hallottam, de már nem érdekelt, mert tudtam, hogy vannak, olyanok, akikre számíthatok és akiknek fontos vagyok. Főleg Jisungnak. Soha többet nem török össze ígérem.
/Na itt a vége fuss el véle...jó ezt nem.😂😂Remélem tetszett azoknak, akik elolvasták a storyt. A vége, azért boldogabbra sikeredett, mint a Luwooé. Hála az égnek. Nem akarok ártani az összes biasomnak.😂❤❤A lényeg az, hogy nagyon köszönöm, azoknak akik elolvasták és remélem tetszett nekik. Bye bye❤❤❤❤/
