𝐇𝐚𝐢𝐤𝐲𝐮𝐮!! - 𝑵𝒐𝒗𝒆𝒍𝒍𝒂́𝒌 [𝒔𝒉𝒐𝒖𝒏𝒆𝒏 𝒂𝒊]

Kagehina - Kis Óriás

Hinata

- Hinata, van egy jó hírem! - szaladt felém Suga-san. Kíváncsian vártam a folytatást. Még a labdát is megfogtam. - Találtunk egy CD-t rajta a Kis Óriás korában lejátszott Karasunos meccsekről! Daichi szerint meg kéne néznünk, hogy tanuljunk belőle.
- Komolyan?! Mikor? Mikor? - pattogtam boldogan. Nézhetem, ahogy a bálványom játszik! Csak akkor egyszer láttam a tv-ben. Ezt a lehetőséget ki nem hagytam volna.
- Most azonnal. Az egyik üres terembe ülünk be - intett, aztán elsietett, velem a nyomában.
Alig bírtam magammal. Tényleg láhattam az igazi 10-es számút játszani! A teremben mindenki ott volt. Nekem szóltak utoljára? Ez kicsit sértő volt. De nem szóltam semmit, hiszen biztos nem gonoszságból tették. Kageyama mellett foglaltam helyet.
- Szia! - mosolyogtam rá. Valami hasonlót morgott, de valahogy nem lehetett jó kedvében. Bár nála nem lehet tudni.
- Szerintünk a Nemzeti meccseket lenne a legfontosabb megnézni, ezért azokkal kezdünk - mondta el Daichi, aztán a CD-t berakta a helyére. A videó pár másodperc után elindult. Csillogó szemekkel figyeltem a monitort.
- Ő tényleg a Kis Óriás! - kiáltotta a kommentátor. Régi emlékeket idézett fel bennem. Tényleg olyan volt, mintha repült volna abban a pillanatban. Elrugaszkodott és szárnyalt.
- Egy nap így fogok játszani - suttogtam megrészegülve attól az érzéstől. Hirtelen mindennél jobban vágytam egy röplabdára, hogy játszhassak.
- Nem, nem fogsz - rúgott belém szavaival a "drága" feladóm. Hogy lehet ilyen kegyetlen! Abban biztos voltam, hogy a 10-es szám sosem lesz teljesen az enyém, sosem érhetem utol a fényt, hogy én csak az árnyéka vagyok az igazi Kis Óriásnak. De ilyet nem lehet mondani! El akartam küldeni a fenébe, meg akartam mondani neki, hogy ő még mindig az a szívtelen király, aki volt. De ő gyorsabb volt. Az a pár pillanat, amit elhasználtam gondolkozásra, kárba veszett. De milyen szép módon!
- Ennél is jobban fogsz - mosolyodott el a társam. Az egész csapat egyszerre némult el, még a hátul röhögő Noya és Tanaka is lefagyott.
- Mi van? - fordult körbe idegesen Kageyama.
- Se-semmi, de izé, Kageyama, jól vagy? Nincs lázad vagy ilyesmi? - nevetgélt Suga-san.
- Nincs! Teljesen jól vagyok - felelte villogó szemekkel. Rám kapta tekintetét, szóval gyorsan a monitor felé fordultam. Nem jártam valami jól, ugyanis belemarkolt a hajamba és megpróbála letépni a fejemet.
- Hé! Ez fáj! - nyavajogtam. Maga felé fordított.
- Idióta! Így dícsérjen meg az ember - duzzogott. Duzzogott? Ilyennek se láttam még. Ilyenkor egész... Aranyos.
Majdnem felkuncogtam a gondolatra, hogy még ő is képes arra, hogy édes legyen. Feldobta a napomat. Elég közel volt... Érdemes megtenni? Utána vagy megöl, vagy nem is tudom...
- Köszönöm! - hajoltam meg neki. Ijedten felém kapta a fejét, ami tökéletes lehetőséget szolgáltatott. Előre hajoltam - miközben próbáltam legyőzni a reakciójától való félelmemet - és megpusziltam az arcát. Suga mosolygott, Tsukishima megforgatta a szemét, néhányan - vagyis Tanaka és Noya - kiabálni kezdtek, hogy "úristen". Kageyama viszont nem csinált semmit. Teljesen lefagyott. Ez most jó jel? Csak az arca lett fokozatosan piros.
- E-ez most jó jel vagy inkább fussak? - pillantottam Suga felé, de ő csak megvonta a vállát. Nagyot nyeltem és vártam.
- Idióta! - kiáltott fel hirtelen, mire majdnem leestem a székről. Fejbe vágott. Nem haltam meg! A mosolyom fülig ért. Életben maradtam ez után is!
De Kageyama egyszer csak megmoccant, ezzel ismételten rám hozva a frászt. De ahelyett, hogy kidobott volna az ablakon - mondjuk miért tett volna ilyet? - hozzám hajolt és viszonozta a puszit. Rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.
- VISZLÁT! - üvöltöttem fel, amivel mindenkit felébreszthettem úgy ötven km-es körzetben, aztán felpattantam és rohantam el az iskolából.
- Idióta! - hallottam még egy kósza üvöltést. Képtelen voltam nem mosolyogni. A másnap kétségtelenül jónak ígérkezett.

Újabban kezdek ráérezni a szereplőkre. Vagy nem. Lehet, hogy csak én gondoltam így?