MinSung Fantazmagóriák (Fordítások) [BEFEJEZETT]

A rossz e betűs szó [BEFEJEZETT]

Tartalom:

A történet bemutatja Minho és Felix szemszögéből miként élték meg, hogy kilenc helyett talán heten debütálnak. 

------------------------------------------------------------------------------------------------

                                                1. fejezet: Minho szemszöge

Amikor a srácok beléptek a dormba, feszült csend töltötte ki a teret. Néhány tag a szobájába menekült és voltak, akik a nappaliban maradtak. Jisung volt az első, aki Minho után ment. A szobájába lépve látta, amint az idősebb pakolja a ruháit.

- Hyung! Mit csinálsz?

- Csomagolok.

- Most?

- Igen. Minél hamarabb szeretném becsomagolni a ruháimat és a többi dolgomat, aztán meg kell mondanom a szüleimnek, hogy hazamegyek.

- Hyung! - Jisung közelebb ment hozzá és megfogva a fiú kezeit elhúzta az ágyától. - Mi lenne, ha először megnyugodnál?

- Miért? Hogy érted ezt? Nekem még...

- Amit tenned kell az, hogy megnyugszol.

- De...

- Van időnk, oké? Nézz rám!

Minho követte utasítását és szemeibe nézett. Tekintetében nyugtalanság ült.

- Először muszáj megnyugodnod! - folytatta Jisung.

- Jisungie, nekem...

- Nem! Csak most rúgtak ki a csapatból. Időre van szükséged ahhoz, hogy ezt feldolgozd. Időre van szükségünk, hogy feldolgozzuk. - megpróbálta, de nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Kissé megszorította barátja kezeit, aki lefagyva állt előtte. - Nem akarlak elveszíteni, hyung.

- Jisung...

- S-Sajnálom! Azért jöttem, hogy segítsek, de... - lekarta törölni a könnyeit, de Minho megtette helyette, mielőtt magához ölelte őt. - S-Sajnálom! - zokogta az idősebb karjai között.

- Ne sajnáld!

- De igen, mert többet kellett volna segítenem neked.

- Nagyon elfoglalt voltál, mégis mindent megtettél értem, amit tudtál.

- D-De...

- Nem a te hibád, Jisungie.

- Hyung... 

Minho eltolta magától barátját, letörölte arcáról a könnyeit, majd megcsókolta őt. A fiatalabb ingjénél fogva közelebb húzta az idősebbet, miközben kétségbeesetten visszacsókolt. Amikor ajkaik elváltak egymástól, Jisung fejét barátja vállára hajtotta. - Ezt a néhány napot együtt töltjük, amíg nem mégy haza? Veled akarok lenni, amíg van rá lehetőségem.

- Ha akarnék sem tudnék erre nemet mondani. 

---

- Jól vagy?

- Nem!

- Felix...

- Nem akarok beszélni róla.

- Felix, kérlek! - folytatta Chan angolra váltva. - Ha elnyomod magadban az érzéseket, amik kiakarnak törni, csak rosszabb lesz. Kérlek, beszélj velem vagy Changbin-nel vagy Seungmin-nel vagy bármelyik taggal, akivel akarsz! 

Egy ideig Felix csendben maradt; még csak nem is nézett fel, hanem inkább a szobája padlójára bámult. Chan felsóhajtott, amit követően megfordult, hogy egyedül hagyja a fiút, amikor végül megszólalt:

- Többet kellett volna segítenem neki a dalszövegben. Akkor nem rúgták volna ki.

- Ne hibáztasd magad, kérlek!

- De ez az igazság! 

Mielőtt a könnyek legördültek Felix arcán, Chan átölelte. 

- Ha valakit hibáztatni akarsz, hibáztass engem. Én vagyok a leader, szóval én tartozom felelősséggel irántatok.

- Nem! Megvolt a saját csapatod, rájuk kellett figyelned.

- De a félidős értékelés után rájöhettem volna, hogy segítségre van szükségetek. Helyette elvoltam foglalva a csapatom teljesítményének javításán.

- Segítened kellett Hyunjin-nak. Minho hyung és én megértjük ezt.

- Hyunjin sokat javult, szóval Seungmin-re kellett volna hagynom őt. Jók lettek volna együtt, de a tökéletességre kellett törekednem és megpróbáltam még többet javítani a képességein. Olyan hülye voltam.

- Én ezt úgy mondanám, hogy megbíztál bennünk, amivel nincs semmi baj. Mi vagyunk azok, akik hibáztak és elárulták a bizalmad.

- Még mindig bízom bennetek. A legjobbat nyújtottátok. Ami úgy tűnik nem volt elég.

Felix csak bólintott. A könnyek ismét összegyűltek szemeiben. Chan felemelte kezét és lágyan megdöntötte a fiatalabb fejét, hogy a vállán sírjon. Halk zokogás töltötte be a szobát, miközben Chan nyugtatóan simogatta Felix haját.

---

- Hyung! - lépett be Seungmin a szobába. Ekkor szemtanúja lett, amint Changbin az első kezébe dolgot, ami egy vastag könyv volt, a padlóra dob. - Changbin hyung, nyugodj meg!

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!

- Ezzel nem lesz jobb.

- Nem érdekel. Menj ki! 

Seungmin beharapta alsó ajkát, majd kitárt karokkal az idősebb felé indult, aki ezzel egy időben hátrált néhány lépést.

- Ne érj hozzám! - kérte határozottan, miközben egy könnycsepp futott le arcán. Addig távolodott a fiútól, amíg háta a falnak ütközött. - Ne érj hozzám! - ismételte. Próbálta visszatartani, de hiába; még több könny árasztotta el szemeit. A fal mentén lecsúszott a padlóra, felhúzta lábait és térdeire fektetve homlokát csöndben sírt. Egy pillanattal később érezte, amint Seungmin lassan leül mellé, majd simogatni kezdte hátát.

- Azzal, hogy sírsz, nem változik semmi. Most Felix mellett kellene lenned.

- Fogd be! Nem kértem a tanácsodat. - suttogta Changbin és lerázta magáról Seungmin kezét.

- Tudod, hogy igazam van.

- Leszarom. Hagyj békén! Nincs rád szükségem!

- Rendben, kimegyek. - állt fel sóhajtva Seungmin és elindult az ajtó felé. - Még valami. - fordult vissza. - Felix-nek szüksége van rád; ne hagyd cserben!