Csak te! (Krilov család III.)

6.

Hatodik fejezet

Taylor felemelte a fejét, szaporán pislogott, hogy a hajáról az arcába csurgó vizet a szemétől távol tartsa. Meghökkent, amikor a Krilov lányt találta magától mintegy három lépés távolságra, amint vizet húz a kútból.

A lány vékony, rövid ujjú blúzt viselt, haját két varkocsba fogta, hogy ne akadályozza a munkában, és varkocsai végét egyszerű cukorspárgával szorította össze. Ahogy a kútba hulló vödör után nézett, a vályú durva, gyalulatlan pereme a hasának feszült.

Taylor szándékosan kerülte eddig, ami a munkával töltött végtelen napoknak köszönhetően nem is volt nehéz. Adam gyerekei ugyan kérdezősködés nélkül is beszámoltak a lányról, hogy ápolja a betegeket, hogy énekel, mesét olvas, lázat mér és gyógyszert oszt, de ő maga két alkalommal látta. Egyszer Mrs. Royas-al beszélgetett a házuk ajtajában, egyszer pedig Josephet kísérte kézen fogva valahová.

Hogy a lányt ilyen hétköznapi tevékenység közben találja, valamiért bosszantotta. Mariann olyannak látszott most, mintha egy lenne közülük. Pedig nem az. Krilov lány, a new orleansi egyetem rektorának a lánya, Lord Rowling unokája, és egy orosz nagyherceg rokona. Taylor rendszeresen figyelmeztette erre a tényre magát, ha elragadta a képzelete és néha eszébe jutott a lány napközben is, nem csak esténként, amikor magát csöndben kielégítette. Ezzel már megbékélt, nem árt vele senkinek, amíg a valóságban nagy ívben elkerülik a találkozást. Mert Mariann Krilov polgárlányként viselkedik, és akár egy parasztlány, olyan egyszerűen öltözködik, de csak itt, a birtokon, a kanyaró járvány idején. Mindez tűnő káprázat csupán. Miss. Krilov valójában egy fordított hamupipőke, aki a tizenkettedik óraütésre leveti rongyait, hogy hercegkisasszonnyá váljon, és hatlovas hintóján mindörökre magára hagyja a pórnépet, akiket kedvességével csalárd módon magához édesgetett.

Taylor felegyenesedett, hátra dobta csöpögő haját, két kezét áthúzva rajta kinyomta belőle a vizet, és megszólalt.

– Segíthetek?

Mariann kábán nézet fel rá, és nem mozdult, nem felelt.

Taylor közelebb sétált, megmarkolta a kerekeskút fogóját, és felhúzta a vödröt.

A tengely panaszosan nyikorgott, Taylor nem hallott tőle semmit, mégis tudta, hogy a lány elhátrált a közeléből, mert már nem érezte az illatát. Valami harangvirág és tisztaság illat keveréke, amit utoljára az anyja temetése napján érzett amikor a nénikéje kirámolta a szekrényt, hogy valami illő ruhát keressen a halottnak, amiben eltemethetik.

Akkor még élt az apjuk, de a nénivel ő sem szállt vitába, az ágy szélén ült görnyedten, az egyre nagyobb halommá terebélyesedő ruhakupac mellett. Ők négyen a testvéreivel sorfalat álltak az ajtó mellett, mert ha tehették, nem mozdultak az apjuk közeléből, nehogy ő is köddé váljon. Az anyja ruhái illatoztak úgy, mint miss. Krilov, de ezzel véget is ért a hasonlóság

Taylor lerakta a lába mellé a vödröt, a mozdulattól jéghideg víz loccsant meztelen lábfejére, és hátrafordul. Ilyen rémisztő lennék, hogy lépésekre kell tőlem hátrálni, futott át rajta, a tisztes távolban várakozó Mariannt megpillantva. Mintha egyre jobban tartana tőlem, de miért? Bross nyilván telesuttogta a fülét baromságokkal, azért és én se igyekszem megkedveltetni magam, a kislány azért ilyen félszeg és zavarodott, ha velem beszél. No, nem mintha ő igyekezne oldani a feszélyezettséget, ami rendszerint köztük feszül. Még mit nem.

Megtöltötte a kút mellett várakozó két üres vödröt, majd megemelte őket

– Hová vigyem? – kérdezte.