Csak te! (Krilov család III.)

7.

Hetedik fejezet

A gyerekek az ebédlőben várták Mariannt, mind a tizenkettő, egyformán izgatottan és türelmetlenül.

A Kendall birtokról átjáró iskolások ugyan hivatalosan nem ebédeltek az árvaházban, de mindig kaptak valamit enni, néhány szelet sonkát kenyérrel, sajtot, körözöttet. De ma a máskor oly élvezetes ebéd sem kötötte le őket, mert Mariann megígérte, hogy tekintettel a térdig érő hóra, a trojkával vontatja haza a csapatot. Csengettyűkkel még fel is díszítette a lovas szán farészeit, és a három ló fejére tollbokrétát biggyesztett. A gyerekek kiözönlöttek az árvaház épülete elé, és egyből veszekedni kezdtek, hogy a nagy szán mögé kötött négy szánkón kinek ki lesz a párja, ki kerül az elsőre, ki a veszélyes és ezért a leginkább élvezetes utolsóra, és ki az unalmas közbensőkre.

Mariann egyelőre nem szólt közbe, némán toporgott a hóban, igyekezett elnyomni lopakodó rosszkedvét. Reggel ugyanis szakító levelet kapott Richardtól. Azóta se tudott napirendre térni a dolog fölött. Ez mégis hogy? Levélben szakítani minden látható előjel nélkül? Hogy képzeli Richard? Hiszen olyan szerelmesnek látszott. Mariann-nak kellett volna szakítania, nem fordítva, hisz a kapcsolatban mindig ő volt a kelletlen fél, aki késve válaszolt a levelekre, elfeledkezett a találkozókról, és rendszerint kibújt a testi érintkezés minden formája alól. Mégis mit képzeltem, alig engedtem megcsókolni magam, és amikor Richard egyszer megfogta a mellem, összeszidtam, hogy én nem vagyok olyan lány, szólalt meg benne az igazság kellemetlen hangja. Kezdte belátni, rosszul bánt a fiúval, vésztartaléknak szánta. Ha a következő báli szezonban nem találna kedvesebbet, Richard is megteszi. Felsóhajtott. Szégyellte magát, és kissé meg is rémült. Talán nem is olyan kapós, mint hitte. A terve a férjhez menésről, a kis palotáról NewOrleans előkelő negyedében, a sok gyerekről. Szinte látta maga előtt, ünneplő ruhában feszítő gyermekeit kísérve jóképű férje oldalán a korzón. A férfi Richard is lehetett volna, de csak az alakját látta maga előtt, az arcát nem. Richard, aki a lába nyomát is imádta, ahogy a nagyanyja mondogatta, búcsút intett neki. Talán mégsem imádta annyira a lábam nyomát, mint hittem, a lábam között jobban imádott volna. Az illetlen gondolat kirántotta a merengésből. Felsóhajtott.

Összecsapta a kezét.

– Elég a vitából. Álljatok fel nagyság szerint, a legkisebbek ülnek előre, a nagyok hátra.

A szárba szökő lázadást csírájában elfojtotta, az; akinek nem tetszik, mehet gyalog fenyegetéssel, ellenőrizte, hogy mindenki elhelyezkedett-e, felugrott a bakra, megragadta a lovak kötőfékjét. Felnézett az árvaház homlokzatára. A bentlakók a jégvirágos ablakokon át irigyen lesték a többiek mulatságát.

– Holnap mindenkit megszánkóztatok – kiáltotta az otthon maradóknak, majd derekát kitekerve hátra fordult.

– Készen vagytok? Kapaszkodtok? – kérdezte.

Kórusban érkezett a válasz.

– Iiiiigen!

Nagyobb baj nélkül lódult meg a karaván, a gyerekek fülrepesztő sikításától zengett az erdő. A trojka piros farészeire erősített ezernyi csengettyű vidám zenével kísérte regényes útjukat. Az út fölé két oldalról zúzmarával megrakott fák borultak. A fehér, csipkés ágakról a nyakukba pergett a hideg zúzmara.

– Honnan ez a fura jármű? – kérdezte Dirk, aki Mariann mellett ült a bakon. – Mintha a jégkirálynő szánja lenne.

– Ez trojka, és legalább negyven éves. Édesapám csináltatta legénykorában. Gyönyörű, igaz? Ritkán használjuk, mert a három ló nehezen fér el egymás mellett az itteni utakon. Oroszországban bezzeg szabadon száguldoznak vele a szűz havon.