Csak te! (Krilov család III.)

12.

Tizenkettedik fejezet

– Hadd segítsek! – kérte Mariann. – Nem tud egyedül megfürödni.

– Dehogynem.

– Háromszor annyi idő alatt.

– Ráérek.

– Ha makacskodik, magára uszítom az egyik nővért, uram.

Taylor elmosolyodott ezen a képtelenségen. A nortworni apácarend nyugalmát felborzolta már a jelenléte is. A fürdetés végképp nem tartozott a könyörület parancsolta tevékenységek közé.

– Se ön, se a nővérek.

– Miért makacskodik? – sóhajtott a lány. – Azt hiszi, lopva megbámulom?

Taylor lerogyott a dézsa mellé húzott egyszerű székre. A cella is puritán volt. Keskeny szalmazsák, meszelt falak, szék, asztal. A fal és a dézsa közt oldalazva lehetett csak közlekedni.

Mariann valóban bírt helyismerettel a városban. Este hat körül, három óra lovaglást követően a nortworni apácazárda tölgyfaajtaján zörgettek. Akkora Taylor már valóban szédelgett a lovon, ahogy Mariann előre megjósolta, a szeme előtt vörös karikák ugráltak, és megszólalni is alig volt képes. A részletekre se emlékezett, hogy a lány kivel beszélt, és miről, csak arra, hamarosan eldőlt egy ágyon, és ájult álomba merült.

Mikor felébredt, már besütött nap az ablakon, és Mariann suttogva tárgyalt két apáca ruhába öltözött nővel, akik egy dézsát cipeltek a szobába.

Most pedig mosakodni készülnek, és Mariann nem érti, Taylor miért szeretné ezt egyedül csinálni. Azt kérdezi, miért makacskodik? Miért nem akarja, hogy ő rángassa le róla a kölcsönbe kapott ruhát, ami mellesleg lord Rowlingé volt hajdan, de Mariann kölcsönvette neki, miért nem akarja, hogy lecsutakolja, mint egy lovat, lemossa az alvadt vért, a két napos izzadtságot, és olyan lelkesen tegyen vegyen rajta, mint, amikor a lágyéksebét tisztítgatta a szigeten, és neki olyan merevedése volt, hogy alig tudta eldugni egy törülköző alatt.

Mariann a nagy készülődésben kipirult, a gőztől felkunkorodtak az arca körül a hajtincsek, levetkőzött valami vékony, ujja alig van blúzba, nagy ártatlanul kigombolt a legfölső gombot, jött ment, szappant reszelt, a kezével habosította a dézsában a vizet, ami persze összefröcskölte, most meg áll mellette tágra nyílt égkék szemekkel, a rosszallástól lebiggyedő alsó ajakkal, és azt kérdi, miért nem akar levetkőzni előtte. Épp elég, ha Taylor tudja, pattanásig feszültek az idegei.

– Nem akarom, és kész – mondta sután. – Mindig is egyedül mosakodtam.

– Ez nem igaz. Az inas is segített magának. A saját szememmel láttam.

Mariann leguggolt elé, és megragadta a csizmáját. Taylor már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de belátta, a lágyék sebe miatt képtelen előre hajolni. Megadóan hagyta hát, a lány tegyen, amit akar. Amikor a csizmákkal végeztek, a zokni következett, ami valóban olyan förtelmes szagú volt, ahogy számított rá, és ő szégyenében, még el is pirult. Az ingét kigombolta magának, és lerázta a válláról. A bal keze nehezen mozgott, egy golyó feltépte tegnap a vállát.

Felállt a székről.

– A nadrágot én – mondta.

– Nem szándékoztam letépni magáról – húzta el Mariann megbántottan a száját. Ez szokása volt. A száját húzgálni. Egyébként is olyan mozgékony volt az arca, mint a nagyon fiataloké, minden érzelmet élénk mimikával kísérte, ha akarná se tudná elrejteni, amire gondol. Taylor nem is értette, hogy nem jött rá hamarabb, a lány vonzódik hozzá? Miért nem vette észre, amikor két hetet náluk töltött? Amikor feljött utána a szekérre a verekedést követően? Nem szánalomból tette, hanem féltette őt, és meg akarta vigasztalni, mert átérezte a megbántottságát. Ő meg igazi vadbaromként viselkedett vele. Persze mit kellett volna tennie? Elvenni, amit lehet? Amit a lány a kamaszos érzelmek meggondolatlanságával megadna neki, ha kérné? Most mit áltatja magát ezzel, degradálja le gyáván a lány érzéseit? Milyen kamaszos érzelem? Nem szívecskékkel rajzolta tele a naplóját, hanem eljárt az érdekében VanDerbrocknál, majd megmentette az életét.