Farkasálom

Negyedik fejezet - Csak nehogy a nap végére holtan végezze

– Megmondtam, hogy nem leszek a kurvád – áll ellen határozottan, ezzel azonnal meg is szakítva azt a gondolatmenetem, hogy vajon mennyire puhák lehetnek az ajkai. A hirtelen visszautasítás kijózanít, nem is tudom, hogy képzeltem. – Főzök rád, mosok, takarítok, felszolgálom a kávédat, állom a rezsi felét, de nem fogok lefeküdni veled, csak hogy ne kelljen fizetnem.

– Igazad van, sajnálom. Nem fordul elő többé – kérek elnézést, majd visszafordulok a laptophoz, hogy folytassam az írást, de nem tudok koncentrálni. Miután némán kimegy a dolgozószobából, hátradőlök, és felhagyok a tettetéssel, nem teszek úgy, mintha csinálnék is valamit.

Korábban soha nem vágytam másra. Sem nőre, sem férfira, ezek a fajta érzelmek mindig elkerültek. Most mégis, Minseok úgy vonz magához, mint fény a pillangót, mint legyet a légypapír. Mint farkast a vad. De ez talán nem is a vágy, csak a szomjúság, hogy megtapasztaljak valamit, amiről még fogalmam sincs.

Képtelen vagyok visszarázódni a történet fonalába, mintha Xiuminnal együtt az ihletem is távozott volna. Így hát, otthagyva a kihűlőfélben lévő kávémat, és a félkész fejezetet megnyitva a képernyőn, felkapom a kabátomat, hogy amilyen hamar csak lehet, elhagyjam a lakást. Ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Mielőtt a lakótársam lenne a második áldozatom.

Az egyik újságosnál veszek egyet az egyik aznapi lapból, amelyben, nagy meglepetésemre, írnak a temetőben talált holttestről. A szúrások számából hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak hiszik, és őszintén szólva, még magam sem emlékszem, hányszor mélyesztettem el a pengét Luhan testében.

– Csak azt nem értem, miért exhumálták a testet... – motyogom saját magamnak, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki megáll mögöttem, és tökéletesen hallja, amit mondok.

– Ezt hogy érted? Nyilván, azért exhumálnak egy testet, hogy újra megvizsgálják. Gondolom, aki eredetileg ott lett eltemetve, szintén egy gyilkosság áldozata lett, mint az újdonsült lakótársa... – lendül bele a csevegésbe az idegen, én pedig érdeklődve fordulok meg. Vajon ki az, aki csak úgy, bármiféle ismeretség nélkül szóba akar állni velem? – Egyébként Kim Taehyung vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, de leragadok az arcánál.

Nem, ez nem lehet... Ugyanaz az arc. Teljesen ugyanaz.

Kim Taehyung az az angyalszerű férfi, aki megjelent az álmomban. Akit megöltem, aki ragadozóvá tette a szarvasomat. Mintha csak a sors sodorta volna elém, ezzel biztatva arra, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hogy egy ember megölése még nem elég, és nem enyhíti a szomjamat. A vékony nyaka milyen gyönyörű lehet egy vörös vágással díszítve, a teste kifeszítve... Vajon hogy fest a sápadt bőr, amikor még ennél is fehérebb? Igazi, kikötözött, véres angyalt akarok belőle csinálni.

– Kim Jongdae, úgyszintén örvendek – rázom meg a felém nyújtott kezet mosolyogva. Szeme elkerekedik a nevem hallatára, pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez a keresztnév nem olyan ritka Dél-Koreában. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, ahogy még erősebben szorít rá a kézfejemre, mindenesetre elég furcsán nézek rá.
– Az a Kim Jongdae? Aki A maradás árát és az Univerzumot is írta?

Csak elképedten bólintok a könyveim címének hallatára. Nem túl gyakori, hogy az emberek felismernek a nevemről, sőt, még kezdő kötetem címét is tudják.

– Nagyon nagy rajongód vagyok, a kezdetektől. Tényleg, már a legelső történetedet is olvastam, a Futótüzet, és... – Őszintén szólva, képtelen lennék a fecsegését hallgatni a munkáimról, ha nem nézne ki teljesen úgy, mint aki az álmomban szerepelt.