BIZALOMJÁTÉK

11. Fejezet Teljesen

Amiután megtudtam, hogy van esély, arra, hogy hazajutok. Nos, megkönnyebbültem. Nem mintha, nem élveztem volna a roxfortos életet. Mert igenis élveztem, szerettem mardekáros lenni. Jó volt, hogy "ismerhetem" Tomot, Corall-t. Ja, és! Persze Lestrange-t.
- Hé, Ginger, szia - mondta, és halvány mosoly játszott a szájának a bal sarkában. Tüntetőleg elfordultam, de aztán meggondoltam magamat, é mélyen a fiú szemébe néztem.
- Igen, Lestrange? Mijáratban? - kérdeztem.
- Tessék? - értetlenkedett.
- Ó... - mosolyodtam el gúnyosan -, szóval te még nem tudod, hogy én tudok a hülye fogadásodról? Hogy megfektetsz, bazdmeg?! - vontam kérdőre.
- Miről beszélsz? Hogy feltételezhetsz ilyet? Ráadásul rólam? - tárta szét a karját.
- Aha, persze. Játssz csak tovább! De tudom, amit tudok - fordultam sarkon, és a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. Megálltam a tükör előtt, és belenéztem. Fakó bőr; élettelen, kócos vörös haj; karikás szemek. Üdv újra te szörnyeteg! Ekkor Tomot láttam a tükörből kisétálni az egyik fülkéből. Gratulálok magamnak, ez a fiú WC! Tom egy pillanatra rohadt fura fejet vágott, majd berántott az egyik fülkébe.
- Ezt most miért, Denem?
- Azért, drága Ginger, mert megláttak volna - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Ááá, egyáltalán nem feltűnő, hogy két pár láb van az egyik fülkében, és hangosan beszélgetünk. Bár - gondolkoztam el -, látják, hogy az egyik női cipő. Legalább nem néznek homokosnak.
- Csss! - teszi a szám elé a mutató ujját. Összeráncoltam a homlokomat és hangtalanul felléptem a WC csészének a tetejére, majd leguggoltam. Ekkor egy fütyöröszés hallatszott, valaki könnyített magán, egy sliccfelhúzás hangja, és lábkopogás.
- Szóval, van egy főzet és hozzá egy varázslat amivel hazajuthatsz - suttogta.
- És? Meg tudod csinálni? - kérdeztem, de majd szétvetett az izgalom.
- Persze, egészen egyszerű.
- Tényleg? - tűrtem hátra egy kósza tincset.
- Nem, amúgy rohadt nehéz. De nekem annyira nem. 5 nap. Egy a buktató, hogy Lumpsluck polcairól le kell lopni pár hozzávalót.
- Uhh...megcsináljam? - ajánlottam fel.
- Aha, jó lenne - mondta, ekkor kilépünk végre az apró helyiségből, a "friss" levegőre. Ahogy kiléptem, szinte elszaladtam Tom elől. De ekkor egy erős rántást éreztem a karomon. Tom jegeskék szemeit az enyémbe fúrta. Remegni kezdtem.
- Félsz? Félsz tőlem? - suttogta, nekem pedig megcsapta az orromot a mentolos lehelete, és a parfümjének illata. Tudom, rohadt sablonos. De ez van!
- Nem - állítottam sziklaszilárdan.
- Biztos? - húzott magához közelebb, és a szabad kezével, amelyikkel nem a karomat fogta, megemelte az államat és kényszerített, hogy ránézzek.
- Igen. Nem félek tőled. Másnak van oka...
- De neked nincs - fejezte be, majd a szorítása a karomon lazult, ekkor a kezeimet a nyaka köré helyeztem, és érdeklődve néztem rá, hogy mi a faszomat fog reagálni. Elmosolyodott, és átkarolta a derekamat. Én következtem, megint. Az ujjaimmal, lágyan, a tökéletesre befésült hajába túrtam, így teljesen összekócoltam azt. Ő jött...és mostmár nem tétovázott. Az ajkait hevesen az enyémre tapasztotta. Magához szorította, de ekkor a falhoz ütköztünk. Elemelte a fejét, hogy egy pillanatra a szemembe nézzen, vagy meneküljön, mint az szokása lett. Ekkor viszont, a mardekáros nyakkendőjénél fogva magamhoz rántottam.
- Most nem menekülsz - vigyorogtam, majd a füléhez hajoltam -, eddig az összes csókunk után elmenekültél. Ennyire rémes volt? - simultam hozzá. Végre rám nézett.
- Nem, Drewen, egyáltalán nem volt rémes - majd egy utolsó, szédületes csókban részesített, majd szokás szerint otthagyott. Megint. Kezdem azt hinni, hogy teljes mértékben Tom Denem játéka lettem. A szomorú igazság viszont ez volt. Egy játék lettem, amit csak akkor vesznek elő, amikor játszani akarnak. A naplót a kezembe vettem.

" Miért csinálod ezt velem? "
" Tudod jól. " - jött a válasz, egy pillanat múlva.
" Nem, Tom, nem tudom. "
" Pedig olyan egyszerű. Gondolkozz! "
" A rohadt életbe... "

Eldobtam a naplót, amely hangos csattanással esett a földre, és kinyílt. Szivárogni kezdett belőle, valami bordó folyadék. Uhh...ez vér. De kié? Fel akartam venni a naplót, de a kezemet beszínezte a vér. De kinek a vére? Elővettem egy sastollpennát.

" Kinek a vére? "
" Szerinted? " - bazdmeg! Áruld már el!!
" Na, bökd ki! Ne velem szórakozz! "
" A te véred, meg az enyém. Jó, Ginger, figyelj rám! Ebből a vérből gyűjts egy fiolányit! "

Remegő kézzel túrtam a zsebembe, remélvén, hogy sikerrel járok. És tádám! Egy fiola. Gyorsan a vérbe mártottam, így a bíbor színű folyadék lassacskán megtöltötte az üveget.

" Teljesítve. "
" Jó, tarsd magadnál. Majd szólok, ha kell! " - itt pattant el bennem valami.
" Mi vagyok én? Valami kutya? Ne ugráltass! "
" Haza akarsz jutni, vagy sem? " - írta kegyetlenül.
" Haza. Akarok. Jutni. Mindenáron! Érted? "

Nem jött válasz. Szerintem szíven ütötte, az egyik első emberi érzés, amit tapasztalt; az empátia. Vagy csak szimplán leszarta.
_________________________________________
Sziasztok!
Újra itt, új résszel. Ami remélem tetszik! 💕 És hát😅, elmondom mindig, de nekem ez tényleg tök jól esik. Szeretem, ha véleményeket írtok, meg ha vote-oltok.
Na, elköszönök, mert nem akarok ide kisregényt írni, mert én kifejezetten utálom, ha ide le, az író nagyon sokat ír.

Szép pénteket! ♡ Outlaaw