Hyunjin:
Én Hwang Hyunjin kimondom azt, hogy nálam nagyobb idiótát nem hordott még a Föld. Nem mertem bocsánatot kérni Jeongintól, és, hogy miért nem? Mert gyáva vagyok és össze vagyok zavarodva. Nem tudom, miért reagáltam, úgy, ahogy. Hiába mondom azt, hogy a neveltetésemből fakad ez, amiben van némi igazság, de nem az volt a fő oka. Inkább kételkedem magban, vagyis inkább az érzéseimbe. Eddig azt hittem én csont hetero ember vagyok, amit semmi nem vátoztathat meg, viszont megjelent az a srác és minden megváltozott. Akárhányszor megláttam elkezdett egyre hevesebbem dobogni a szívem és most, pedig, hogy nem beszéltem vele, hatalmas magányt és ürességet érzek. Hiányzik, hogy nem hallahatom a hangját, hogy nem láthatom édes mosolyát és a zavarban lévő, pirosló arcát. Azért mentem elé, hogy bocsánatot kérjek, de megint fejbecsaptak az apám szavai, amiket nem tudtam elhallgattatni. Szánalmasnak tartom, hogy annyi nincs bennem, hogy legalább magamnak belássam azt, hogy mit érzek. Pluszba még bűntudatom is van, mert magára hagytam Jeongint.
Hazaértem, levettem vizes ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Miközben áztattam magam, ezernyi gondolat futott végig összezavarodott, kavargó elmémben. Mi van, ha ez csak valami fellángolás és elmúlik? Akkor meg én leszek a hülye. Mondjuk most is én vagyok, csak azzal a különbséggel, hogy jogosan. Tudom mennyire fontos neki ez az egész előadás, mégis magára hagytam. Nem merek eléállni és segíteni neki, mert csak mégjobban összezavarna engem. Miért van ennyi kérdés a fejembe, amikre nem találom a választ? Miért változott meg minden pár nap alatt? Ütöttem bele egyet a falba, mert kínomban már nem tudtam mit kezdeni magammal. Balszerencsémre a szüleim időközben hazaértek.
-Hyunjin, szívem. Minden rendben? Mi volt ez?-hallottam meg anya aggodalommal teli hangját.
-Persze minden redben van, anya-válaszoltam neki, viszont legszívesebben jelenleg ordítanék és kiadnám magamból minden kétségem és az összes gondolatomat, amik nem hagynak enegem nyugodni és, amikre nem találok megoldást.
Kikászálódtam a fürdőből, majd lassan bevánszorogtam a szobámba, ahol belevetettem magam az ágyba. Az agyam folyamatosan kattogott. Annyi gomdolat van bennem, hogy ebből lehetne dalt írni. Ügyes vagy Hyunjin. Na várjál...dalt? Ez nem is hülyeség. Lehet ez lenne a legjobb vigasz ajándék.
Leültem az íróasztalomhoz, majd elkezdtem leírni, mindent, ami nyomta a lelkem. Mikor ezt meguntam visszafeküdtem az ágyamba, de nem tudtam kiüríteni a fejem. Egy nagy sóhaj kiséretében feltápászkodtam, majd kilépkettem a szobámból. Lebagtattam a lépcső és elindultam az ajtó felé. Ki kell tisztítanom a fejem.
-Hova-hova?-kérdezte anya felhúzott szemöldökkel.
-Elmegyek sétálni. Ígérem nemsokára itthon is leszek.-néztem a szemébe, mire meglágyult a tekintete.
-Van valami baj, szívem?-jött oda hozzám. Ha te azt tudnád.
-Hát az van, de ezt egyedül kell megoldanom.-hajottam le a fejem.
-Rendben. Viszont, ha bármi baj van, szólj nekem. Szeretlek, Hyunjin és azt akarom, hogy neked jó legyen-tette rá kezét a vállamra. Nagyon jól esik a törődése.
-Köszönöm, anya-öleltem meg, amin meglepődött, de természetesen viszonozta a gesztust. Nem csodálom, hogy váratlanul érte. Nem gyakran csinálok ilyet, de most kifejezetten jól esik.
Egy kis ideig így álltunk, majd elköszöntem anyától és kiléptem az ajtón.
Bárcsak elmondhatnám legalább anyának, hogy mi nyomja a lelkemet. Félek, hogy elítél, vagy undorodna tőlem. Főleg apa. Szerintem ő megőrülne, ha ezt elmondanám neki. Miért ilyen nehéz ez? Miért nem tudom elfelejteni Jeongint?
