Soulmates [Bobby ff.] - Befejezett

2. fejezet

- Itt van a mai lecke. Remélem, boldogulsz majd vele. A múltkoriban is volt egy hiba! - förmedt rám az asztalomra csapva. Nagy tenyerei pár centire voltak a kezemtől, így gyakorlatilag, ha nem figyel, még bánthatott is volna. Amint bólintottam neki sarkon fordult, és kisétált a teremből, kínos csöndet hagyva maga után.

- Nem unod még? Ha nem szeretnéd, miért nem dobod vissza neki? - kérdezte Yumi.

- Ugyan. Már csak ezt az egy évet kell kibírnom, utána elballag, és végre lesz egy kis nyugalmam. - dőltem hátra a székben és hunytam le szemem elképzelve ezt az idilli jövőképet.

- De.. Ha így folytatja, megbukik. - biccentett fejével az ajtó felé, ahol az imént viharzott ki a férfi. Yumi azalatt a két év alatt, amit itt töltöttünk nagyon megváltozott. Karcsúbb lett, akkor göndör haja teljesen kiegyenesedett, ezáltal most leér a fenekéig, szemüveg helyett pedig kontaktlencsét hord. A diéta, és a rendszeres mozgásnak köszönhetően az alakja kifogástalan, ráadásul jól tanul, kedves, de kicsit erőszakos is. Szinte az osztály szíve csücske. Csakis azért nem kapok tőlük is beszólásokat, mert tudják, hogy Yumi legjobb barátnője vagyok.

Soha senki nem viszonyult még úgy hozzám, mint ő. Szinte az első perctől kezdve ott volt velem, én pedig észre se vettem, mikor kezdtünk el barátkozni, úgy igazán. A titkok, amiket eddig csak anyámmal osztottam meg, neki is a birtokába kerültek, de azóta is mélyen hallgat róluk, és ígéretéhez híven senkinek sem árulja el, ahogy természetesen én sem az övét. Bár, mivel eléggé egyenes, neki nincs semmi titkolnivalója.

- Nem fog megbukni. - jelentettem ki magabiztosan. Az én szerencsétlenségem is véges, nem lehet, hogy az élet rátegyen még egy lapáttal. Igenis el fog innen menni, én pedig nyugodt körülmények között fogok sínylődni az érettségi nyomásától, miközben élvezem a gondtalan időket.

Sóhajtottam egyet, majd levettem az előttem heverő füzet halomról a legfelsőt, ami természetesen Ji Won-é volt. Yumi - mint mindig - megforgatta szemeit, majd ő is így tett, és töltögetni kezdte a felírt feladatok alá való válaszokkal.

- Esküszöm, ezért szétrúgnám az összes seggét. - morgolódott.

- Sajnálom. Értékelem, hogy segítesz, de meg tudom oldani egyedül is.

- Nézz már rá HyunAh! Ez rohadt sok! És egyre több lesz! Miért kellene neked idegenek leckéjét megírnod?

- Nincs sok belőle, és mivel nem kapnak minden nap-

- Nem! - vágott a szavamba. Gondolom, nem akarja megint végighallgatni ezt, ugyanis egy párszor már átrágtuk magunkat, miért is kell nekem ,,engedelmeskednem" a férfinak. Nem akarok megint visszazökkeni az általános iskolában tapasztalt világba, így inkább meghúzom magam a közelébe, és megteszem, amit kér, egy szó nélkül. Így legalább csak akkor kapom meg a magamét, ha itt van, és nem egész nap traktál a bántalmazó kijelentéseivel. - Azt képzeli, hogy menő lesz attól, amit csinál, pedig ez nem szól másról, mint egy lány bántalmazásáról!

- Én is tudom! - csapom össze a füzetet, és nyitok ki egy újat. Bármennyire is igaza van, sikerült idegessé válnom a témától. - De jobb lesz attól, hogy ezt hajtogatod? Nekem nem. Úgyhogy légyszives legalább te ne kezd el. - kissé talán feljebb vittem a hangomat, mint azt kellett volna. Az egyetlen dolog, amit sosem tudtam megszokni Yumi-ban, az a dühe. Én is képes vagyok egy másodperc alatt idegessé válni, de ő ezt tovább fejlesztette. Neki kirohanásai i s szoktak lenni, csak úgy, mint most. Felkapta a cuccát, és kiviharzott a teremből, egyedül hagyva engem a megmaradt tíz füzettel, amit még ma ki kéne töltenem, és ha lehet ebben az órában.

Nagyot sóhajtva túrok hajamba, és simítom hátra, hogy ne lógjon az arcomba, miközben igyekszem felfogni a kérdéseket. Szerencsére ezeket már mind tanultuk, elvégre az érettségiző osztályokban ismétlő feladatokkal halmozzák el a diákokat, de egy idő után olyannal is szembe fogok találkozni, amiről fingom sincs. Azt pedig nem mondhatom nekik, hogy nem csinálom meg, mert nem tudom. Túlságosan félek a következményektől.

Miközben gondolkodtam észrevettem, hogy nagyon elkalandoztam, így nem észleltem semmit magam körül. A többiek már rég elmentek, ilyenkor általában én is úton vagyok hazafelé, de még van három füzet, a szabadságom előtt.

- Miért vagy ilyen lassú? - jött elölről a hang, ami teljesen kizökkentett. Aprót sikítva néztem fel a túlságosan ismerős hangra, miközben kiesett a ceruza a kezemből, és a mellkasom elé húztam, védekezésképp. - És még ijedős is. Komolyan, az ilyenek, hogy maradtak életben? - nevetett fel Ji Won, majd intett az ajtóban várakozó barátainak, hogy jöjjenek be.

Az egyik bezárta az ajtót, míg a másik három - beleértve Ji Won-t is - közeledni kezdtek felém, én pedig nem tudtam semmi mást tenni, csak felállni, és a fal felé hátrálni. Hiába futnék, nem tudok az ajtóban állótól kijutni, sőt, még el is kapnának az első sorokban, amilyen fürgék manapság.

- Fogjátok le. - parancsolta az előttem álló férfi haverjainak, akik mint a jól nevelt kutyák, tették amit mondott nekik. Megragadták a karom és oldalra feszítették, míg a hajamat hátra húzták, ezáltal a plafon felé kellett fordítanom fejem, hogy enyhítsem a fájdalmamat.

- Ne már! - rúgtam felé, mikor láttam, hogy előttem áll, de ő könnyedén kapta el a lábamat és dobta oldalra, ezáltal teljesen elém érve.

- Ne mocorogj, és előbb végzünk. - mosolygott ördögien, majd elővett egy tollat, és az arcom felé irányította. Összeszorítottam a számat és a szemeimet is, mert az első gondolatom az volt, hogy vagy le akarja nyomni a torkomon, vagy kinyomni vele a szemem, de ehelyett erős szorítását éreztem meg az arcomon, majd a toll nyomását, a szám fölötti részen.  - Ha már amúgy is egérke vagy, viseld méltón ezt a címet, és növessz bajszot! - kuncogott fel, majd mielőtt elengedhettek volna a társai, megszemlélte művét, és egy elégedett bólintással jelezte, hogy készen lett.

Amint lerogytam a földre, megéreztem a szánakozó, ámde gúnyos tekintetüket, amivel végigbámulták esetleg testem, majd hangosan, még mindig engem ócsárolva elhagyták a termet. Első dolgom volt elmenni a padig, és megnézni, mit tettek. Valójában most úgy nézek ki, mintha tényleg lenne bajszom, ami már szinte groteszk külsőt kölcsönzött. Megnyaltam ujjam hegyét, és megpróbáltam ledörzsölni, de mind hiába, inkább csak még jobban elkentem. Ezt csak otthon fogom tudni eltűntetni, ezért felvettem a testi cuccomban levő pulcsimat, majd a kapucnit a fejemre húztam annyira, hogy legalább árnyékolni tudjon, és ne kelljen mindenki előtt megszégyenülnöm. Hogy magyarázom ezt meg anyámnak?