Soulmates [Bobby ff.] - Befejezett

40. fejezet

- Nem is tudtam, hogy jóban vagytok az unokámmal. - ült le a hölgy, majd anyámra nézett, és intett neki, hogy ő is helyet foglalhat, én azonban állva maradtam. Kényelmetlenül éreztem magam, és már most tudtam, hogy ez a beszélgetés rettentő kínos lesz nekem. - Mit keresel ilyen messze a fővárostól?

- Ideköltöztünk. - szemei a kétszeresére tágult, de nem a döbbenettől, hanem sokkal inkább a gúnytól. Olyan, mintha HyunAh-t látnám. - Nézze..

- Amíg ő boldog, addig nem érdekel, mit csináltok. - emelte fel kezeit védekezésképp. - Nem láttam rajta, hogy zaklatott lenne, ezért gyanítom, hogy rendeződtek a viszonyaitok. - egy halk, ugyanakkor megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, de amint a nő ismét rám vetette gyilkos pillantásait, rögtön kihúztam magam. - Azonban, ha megint elkezded azt, amit régebben csináltál vele.. - rázta meg fejét. - Azt nem fogod megköszönni. - miért van az, hogy míg az öreglány engem fenyeget, a mellette ülő férfi csak csendben bólogat, és a protézisét igazgatja a szájában? Eléggé vicces látvány. - Szóval mesélj aranyoskám, milyen a vidéki élet? - derült fel egy szempillantás alatt az arca, ahogy anyám felé nézve faggatni kezdte.

Természetesen ő ezt nem bánta, és rögtön belefogott az élettörténetébe, ami én is, és meglepő módon a másik férfi is egy nem tetsző szemforgatással díjaztunk. Úgy tűnik, HyunAh családja még a furcsábbnál is furcsább. Először is, tisztán látható a nőuralom, ami belengi a házat, már csak abból is, ahogy beszél a nagyi. Másodszor pedig olyan gyors és erős hangulatváltozása van, mint egy terhes nőnek. Lehet, ez a korral jár, de ezt még végignézni is szokatlan.

Amíg ők nagyban el voltak foglalva a falu dolgaival, addig én lassan araszolgatni kezdtem a szoba felé, ahova a lányt vitte. Tudtam, hogy valószínűleg aludni fog, de meg akartam nézni, hogy nincs e nagyobb baja, ezért gyorsan beslisszoltam, és bezártam az ajtót. Ha nem akarták volna, úgyis rám szólnak, mert valljuk be, nem vagyok egy nem észrevehető figura.

HyunAh az ágyban feküdt, összehúzva magát, teljesen a takaró alatt. Még a fejét se láttam. Körbenéztem, és levettem a székre lerakott pokrócot, hogy ráteríthessem, és legalább a fejét kiszabadíthassam, hogy levegőt kapjon. Nem volt a szobában hideg, biztos a láz miatt fázik ennyire. Remélem nem azért lett beteg, mert én feltartottam őt, mikor találkoztunk. Bár ő jött ki, de gondolom nem számított arra, hogy a kelleténél többet lesz kint. Arra sem emlékszem, mit viselt akkor. Te jó ég, mi van, ha csak egy póló volt a kabátja alatt, és tényleg miattam betegedett meg?

Észre se vettem, mennyire elment az idő. Leültem törökülésbe az ágya mellé, és néztem, ahogy alszik. Nem volt nyugodt, homlokát folyamatosan ráncolta, és nagyokat sóhajtott, de legalább pihent. Tudtam, hogy nem volt ébren, mert akkor nem bírna nyugodt lenni a közelemben.

Hallottam, ahogy valaki a szoba felé lépked, de már nem volt időm semmi másra, csak arra, hogy odakapjam a fejem. Anyámra számítottam, aki bejelenti, hogy indulunk, de helyette a másik nő jött be, és támaszkodott meg a falnál.

- Itt maradhatsz, ha akarsz, egy feltétellel. - fülemet szegeztem, és halkan bólintottam, mert nem tudtam kitalálni, mit akarhat cserébe. Elnézve a szadista fejét, bármit el tudok képzelni róla. - Csináltam levest, és kikészítettem a gyógyszereket, amiket be kéne vennie, de nincs szívem felkelteni. - mosolyodott el a lányra nézve. - Szóval, ha felkel, a te feladatod lesz. - szóval legyek éjjeli őr. Ha nem jön be amúgy se vettem volna észre, hogy már besötétedett, így szerintem nem lesz probléma.

- Várjon! - szóltam utána, persze csak olyan hangerővel, hogy ne zavarjam a beteget. - Miért ilyen engedékeny?

- Ugyan fiam, mi értelme lenne, ha nekiállnék hárpiáskodni? Úgy gondolom, felnőtt vagy már, ahogy én is, akik meg tudják beszélni a dolgaikat. De, ha szeretnéd, megkergetlek az udvarban egy seprűvel, hogy aztán este az ablakon kelljen bemásznod hozzá a hátam mögött.

- Nem köszönöm. - ráztam meg fejem. Egyetértően bólintott egyet, majd ismét magunkra hagyott. Örülök, hogy legalább vele szót lehet érteni. És végtelenül hálás is vagyok neki, amiért nem követelt olyan válaszokat, amikhez ömlengenem kellett volna a bennem levő érzésekről. Jesszus, annál nincs rosszabb. Így is elég lesz összeszedni rendesen a gondolataimat HyunAh-nak, hogy meg tudjam győzni őt, de másnak már nem hiszem, hogy menne.

HyunAh pov's

Nem szokásom filmeket nézni, csak azokat láttam, amiket anyámmal, vagy Yumi-val meg kellett néznem. De mindegyikben volt legalább egy olyan jelenet, mikor a főszereplő halálos beteg lett. Mindig megráztam a fejem ilyenkor, mert túljátszottnak gondoltam, de most, hogy én élem át azt a helyzetet, már nem is tűnik annyira drámainak.

A fejem lüktetett, a szememet nem bírtam eldönteni, hogy szét, vagy összemennek, ha kinyitom, ráadásul a végtagjaimat is nehéznek éreztem, azonban leizzadtam, és már nagyon le szerettem volna zuhanyozni.

Nagy nehezen felnyomtam magam ülésbe, kezemmel megfogtam a fejem, és megpróbáltam legalább annyi erőt összegyűjteni, hogy a zuhanyzóig eljussak. Felálltam, de ekkor megláttam magam mellett egy árnyat, akitől először megijedtem, mert nem szólalt meg, és nem is mozdult, viszont olyan volt, mintha nézne engem.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy ő is alszik, bár nem értettem, mit keres a szobámban ilyenkor. Be tudott jönni úgy, hogy a mamáék nem vették észre? Onnantól kezdve, hogy a boltban összefutottunk minden homályos, mintha bedrogoztak volna.

Épphogy csak megfogtam a kilincset, máris meghallottam, ahogy felsóhajt, és ásít egyet.

- Merre mész? - nem fordultam felé, csak a vállam fölött pillantottam fel, ő viszont úgy döntött, hogy mögém jön, én pedig kitárva az ajtót befutottam a fürdőbe. Utálok betegnek lenni, de amit még annál is jobban gyűlölök, ha valaki úgy lát. Kiskoromban is elég volt az, mikor anyám ott volt, még akkor is, ha megkértem, hogy hagyjon békén, most meg ő...

Mivel sikerült eljutnom a mosdóig, így zavartalanul le tudtam zuhanyozni, és azt kell, hogy mondjam, egy kicsit jobban lettem tőle. Már nem fáztam, elvégre a gőzfürdőben öltöztem vissza a pizsamámba, és a fejem sem lüktetett már annyira. Viszont éhes voltam, de ha csak a kajára gondoltam, rögtön elfogott a hányinger.

- Itt vagy, igaz? - tettem rá tenyerem az ajtóra, aminek a másik oldalán valószínűleg a férfi állt, és várt rám.

- Igen. A nagyanyád a lelkemre kötötte, hogy mikor felébredsz, etesselek meg, és tömjem beléd a gyógyszert. - ezek szerint mégis csak tudott róla.. Miért hagyta, hogy itt maradjon? - Na? Kijössz?

- Nem akarom, hogy így láss.

- Hogyan?

- Betegen. Gusztustalanul.. - ápolatlanul. Mert annyi eszem nem volt, ha már itt vagyok, hogy esetleg megfésülködjek.

- HyunAh, láttalak már kócosan, és akkor is, mikor kifolyt a nyálad, mivel pár hónapig én voltam te, ha nem emlékeznél. Nem tudsz újat mutatni. Úgyhogy gyere ki. Pihenned kell.

Ráfogott a kilincsre, és megpróbálta kinyitni az ajtót, bár tudta, hogy be van zárva. Lassan megforgattam a kulcsot, és lekapcsoltam a villanyt, mielőtt kilétem volna elé.