Soulmates [Bobby ff.] - Befejezett

23. fejezet

Azt hittem, a következő nap nem is fogom látni. Féltem, hogy nagyon belegázoltam a lelkébe ezzel, hisz nem véletlenül nem avatott bele már a kezdetekkor sem. Semmi közöm nincs hozzá, de ebben a helyzetben sajnos elkerülhetetlen volt, hogy megtudjam. Nem tudom, mit mondhatnék neki, hisz ha megígérem, hogy nem fogom többé felhozni, neki akkor is ugyan olyan marad az érzés, elvégre attól még tudni fogom.

Azonban, ahogy végigpörgettem az eseményeket a fejemben, valami gyökeret vert a gondolataimban, és most nem tudok nem arra gondolni, holott tudom, hogy hülyeség.  Mikor láttam a múltját, olyan érzés volt, mintha én lennék a kisgyerek is, és a mesélő is. Hallottam a hangomat, de az csak magának mondta a történteket, mintha így akarná feldolgozni. Mintha, egy naplóból olvasná fel.

Az érzések a mellkasomba áramlottak, és ekkor értettem csak meg igazán, milyen fájdalmakon ment ő is keresztül. Viszont volt egy mondata, ami mellett már akkor sem tudtam elmenni, de most kezdtem csak vele igazán foglalkozni.

,, Mert csak egy naiv, sebezhető kisgyerek vagyok. "

Mikor megkérdeztem tőle, miért jó neki, hogy folyamatosan bántalmaz, kicsúszott egy olyan a száján, hogy a gyengéknek ez jár. Mivel nem tudom magam megvédeni, el kell fogadnom ezt a szerepet, mert az életben csak ez a kettő létezik.

De mi van akkor, ha ezt saját magára vetítette rá, és azért viselkedik így? Ő is volt ebben az állapotban, ő maga mondta. Tudja, milyen érzés kiszolgáltatottnak leni, aki nem tud tenni semmit, lényegében csak létezik. A saját bántalmazásának fogta fel a szülei ,,árulását", és azért lett olyan, amilyen.

Hisz most ha rá nézünk, egy erős és viszonylag komoly férfit látunk, de a tekintetében még mindig ott van a félelem, hogy visszasüllyed arra a pontra, amikor még kisgyerek volt. Ezt akarja elkerülni, és úgy látja, hogy csak úgy lehetséges, ha felülkerekedik a másikon. Azonban ennek is van normális módja. Lenne inkább beképzelt, aki nem szól senkihez, csak csicskáztatja azokat, akik hagyják neki, de nem kéne erőszakoskodnia.

Tudom, hogy ezt soha nem fogom tudni elmondani neki, mert ha igazam is lenne, max lekiabálná a fejemet, és ugyan oda jutnánk vissza, ahonnan elindultunk. Inkább csendben maradok addig, amíg úgy nem látom, hogy értelmesen el lehet vele beszélgetni, és kiolvasom ezt a rövidke könyvet, amit találtam a neten. Itt is testet cserélt a két főszereplő, de ők hamar elfogadták egymást, elvégre osztálytársak, és barátok voltak.

Órák után a szokásos helyen vártam Ji Won-t. Reménykedtem, hogy felbukkan a folyosó végén, még ha morcos kedvvel is. Most mindegy volt, csak lássam, és győződjek meg arról, hogy nem haragszik.

Kicsit megijedtem, mikor már két perc késésben voltunk, és csak akkor jelent meg előttem. Már ott tartottam, hogy visszamegyek, és megnézem, mit csinál, de nem kellett, mert ahogy léptem egyet, máris meghallottam, ahogy szalad lefelé a lépcsőn.

- Bocs, az az idióta tanárod feltartott. - haladt el mellettem és hadarta el a késének okát, miközben megragadta a kezem, és maga után húzva futásra késztetett. - Siessünk! Így legalább bemelegítünk odáig. - felvettem a tempót, bár meg is lepődtem, hogy én tudok ilyen gyorsan, és ilyen kitartóan futni. Bezzeg mikor én vagyok a testemben három méter után kifulladok!

Bár még nem sok ideje edzünk, de észrevettem, hogy megváltozott a kedélyállapota. Már nem olyan lobbanékony, legalábbis ha dühös lesz, hamar túl tudjam agát tenni rajta, és kevesebbszer szól le valami miatt. Lehet, hogy kezdi elfogadni a helyzetünket?

- Figyelj csak.. - szólítottam meg. Megint a padon kötöttünk ki, hogy kicsit lehűtsük magunkat, bár ő most ezt megtette a kulacsában levő innivalóval, amit nagy kortyokkal küld le torkán. - Olvastam egy könyvet erről.

- És? Hogyan oldották meg? - kérdezte kíváncsian, ami igencsak meglepett, mert ha jól emlékszem, nem volt valami lelkes, mikor felhoztam ezt az ötletemet.

- Hát.. - fordultam el, és igyekeztem úgy összeszedni a gondolataimat, hogy az ne legyen idegesítő számára. - Igazából ott kedvelték egymást a szereplők, és mikor már mind a ketten elfogadták, hogy ez marad életük végéig, a csők törte meg.

- Gondoltam. - sóhajtott fel. Arcára egy halvány mosoly ült ki, majd hátra dőlt, kezeire támaszkodva, és az ég felé nézett. - Ezt a klisés szart én is ki tudtam volna találni anélkül, hogy bármit is el kellett volna, hogy olvassak.

- Értem. - hajtottam le fejem. Úgy éreztem, hiába csináltam mindent, de fel voltam rá készülve. Még ha tényleg ez lenne a megoldás, akkor is ebben a testben rohadnék meg, mert Ji Won előbb ölne medvét, minthogy engem megcsókoljon. Pláne érzelmesen.. Az egyetlen érzelem, amit felém közöl, az az utálat.

Nem mondott semmit, csak letekerte ismét a kulacsa tetejét, és felém adta. Biccentettem egyet a fejemmel, és belekortyoltam, mi is lehet ez. Vízre számítottam, de mikor megéreztem anyámnak a házi készítésű szörpjének édes ízét, szinte majdnem elsírtam magam. Hiányzik. Az anyám, a szobám, Yumi és az életem.

- Na. - szólalt meg, mikor visszaadtam neki. - Most pillanatnyilag smároltunk. - jelentette ki, mire felé kaptam a fejem. Mikor meglátta az értetetlen tekintetem, meglengette előttem a kulacsot, én pedig a számhoz emeltem a kezem. Még csak le sem töröltem, pedig a saját szememmel néztem végig, ahogy előttem iszik belőle.. - Szerintem felesleges ilyenekkel foglalkoznunk. Még ha éreznék is valamit irántad, egy csók akkor se tudná ezt megtörni. Legalábbis szerintem.

Bólintottam, és lenéztem a lábamra. Ő vígan lengette mellettem, elvégre nem értek le a földre, én viszont telitalpon állok még úgy is, hogy a pad közepén ülök. Valamit akkor is ki kell találnunk, mert ez így nem maradhat. Eddig halogattam, mert nem olyan rossz, illetve inkább úgy fogalmazok, hogy lehetne rosszabb a helyzet, de kezdek megfulladni. Kezd nagyon hiányozni a testem, amiről eddig azt hittem, hogy utálom. De mégis mit tehetnék?